Telcs Ede

Telcs (eredetileg Teltsch) Ede (1872.május12. - 1948. július 18.) magyar zsidó családból szűrmazó szobrász-, és éremművész, édesapja Teltsch Mór cipészmesterként dolgozott.

Baján született, de még kétéves sem volt, mikor szüleivel Szabadkára költözött, ahol iskoláit is végezte. Tehetsége és szorgalma révén jutott el a bécsi Akadémiára, ahol Fadrusz Jánossal egy időben Edmund von Hellmernél képezte magát.

Telcs 1900-ban vette feleségül Gerőfi Annát, egy téglagyár igazgató lányát, akit a szabadkai honvég gyalogosezrednél ismert meg. Három gyermekük született, az asszony azonban vesetuberkulózisban meghalt. Telcs később újraházasodott és még két gyermeke született.

A művész 1920-ban Hollandiába költözött, ahol egy barátja ezüstműves gyárának művészeti vezetője lett, hazatérése után az Alkotás utca 41. szám alatt lett műterme és lakása.

Kezdetben életképekkel szerepelt kiállításokon, majd architektonikus műveket, díszítőszobrokat készített középületekre (pl.: Zeneakadémia) és hozzá köthető számos síremlék is (Munkácsy Mihály, Barabás Miklós). Emlékművei közül kiemelkedik a kecskeméti Kossuth-szobor, a Kallós Edével közösen készített budapesti Vörösmarty-szobor a Vörösmarty téren, valamint Alpár Ignác szobra a Városligetben, a Millenniumi emlékművön pedig Szent László és III. Károly szobra. Síremlékei és köztéri szobrai mellett plakettművészetéről vált híressé. 1928-ban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből az Ernst Múzeumban.

A háború alatt hamis papírokkal egy „svéd” védett házban bujkált Pesten, a háború után visszaköltözött műtermébe az Alkotás utcába. 1948-ban halt meg, síremléke a Farkasréti temetőben található, amelyet saját maga készített.

Éltem, és művész voltam címmel megjelent visszaemlékezéseiben így ír önmagáról:

Én egész munkásságomban csak meggyőződésem szavára hallgattam, nem törekedtem váratlan újszerűségekre, ezért – tudom –, hogy munkáimat manapság sokan érdektelennek, problémamentesnek tartják. Mégis remélem, hogy száz év múlva, vagy talán még később, ha a mai idők művészete már áttekinthető képet fog nyújtani, ha a pillanat divatja és sikere feledésbe merül, néhány munkám elnyeri majd megérdemelt helyét a 20. század művészettörténetében, és hírt fog adni a kései utódoknak arról, hogy éltem és művész voltam.