Erdei Viktor

Erdei Viktor

Erdei Viktor, festő, szobrász és grafikus, 1879. október 16-án született Budapesten, Epstein Vilmos (1849–1922) és Kuttner Róza (1854–1907) fiaként. A jómódú fakereskedő Epstein Vilmosnak hat fiú és két leánygyermeke volt. Epstein Győző 1906–ban, 27 éves korában változtatta meg a nevét Erdei Viktorra.  Két évvel később házasságot kötött Karinthy Adával, Karinthy Frigyes nővérével (aki sok helyütt tévesen K. húgaként szerepel, pedig nyolc évvel idősebb volt a híres írónál). Karinthy Ada a házasságkötéskor tanítónő foglalkozással szerepel, de később ő is festőművész lett és a házaspár pályája is összekapcsolódott. Ezt azonban rövid időre megszakította, hogy a házasság 12 év múlva válással végződött a házassági anyakönyvi kivonat utólagos bejegyzése szerint. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig, mert 2 év múlva 1924. március 21-én újra összeházasodtak. (A második esküvőn már a házaspár egyik tagjának sem éltek a szülei, 1908-ban az első házasságkötéskor még csak Epstein Vilmos felesége, Kuttner Róza nem tudott ott lenni az esküvőn, mert egy évvel korábban meghalt.) A Karinthy család Ada és Frigyes születése között kikeresztelkedett 1884-ben, de aztán Ada, férje iránti tiszteletből visszatért a zsidó hitre. 1955. május 31-én halt meg Budapesten, Ó utcai lakásban, 75 éves korában.

Erdei Viktor Nagybányán Hollósy Simonnál (1899), majd Pesten Székely Bertalannál tanult a Mintarajz-tanodában (1899–1901), Münchenben (1900–1901) és Párizsban volt tanulmányúton, majd ismét Nagybányán Ferenczynél. Elek Artúr, a Nyugat kritikusa szerint két művész lakik benne, egy finom tónusfestő és egy lélekkereső. 1920-as években keletkezett képein újra erősen dominál a szecessziós hatás figyelemre méltó expresszivitással, szimbolikus tartalommai pl. Evolúció, Ima, Éva kígyóval stb. képei. Az Újság említett cikkében úgy vall, hogy a nagyváros után friss impressziókat jött keresni Szentendrére. Hiányzott neki Nagybánya, kellett valami, ami régi erőben tartja. 

Pályájának egyik legfontosabb magyarországi állomása az 1926-ban a Nemzeti Szalon-ban tartott gyűjteményes kiállítása volt, hiszen ilyen nagyszabású bemutatkozásra utoljára csaknem 20 évvel azt megelőzően volt lehetősége. E kiállításon főleg szimbolikus képek, Dunakanyar-témák szerepelnek, és egy szentendrei téma: Szentendrei házak címen. Az Újság cikkének alcíme szerint a szentendrei festők 1925 nyarán Boromisza és Erdei Viktor körül csoportosultak. A kor a festőművészettel foglalkozó híradásai között ez a tavaszi kiállítás volt a legnépszerűbb. Ezt mutatja, hogy a tárlaton Karinthy Frigyes is a festőt nagyra értékelő előadást tartott, amiben nyilván a családi kapcsolat is szerepet játszott 

Elek Artúr a Nyugat 1926. április 16-i számában, részletes kritikát írt a tárlatról alig egy héttel annak megnyitása után. (Elek (Fischer) Artúr (1876–1944) a Nyugat főmunkatársa volt egészen a lap megszűnéséig. Kitűnő műfordító és tanár volt, novellákat is írt. 1944-ben, egy hónappal a németek bevonulása után öngyilkos lett.) Náhány részlet a Nyugatban megjelent kritikából: 

„A karszti vizekére emlékeztet Erdei Viktor művészpályája. Mint amazok, el-eltűnik, sziklabarlangokból ki-kibuggyan, ismét elbúvik, amíg végül teljes mivoltában megmutatkozik. Ilyen megmutatkozása volt két gyűjteményes kiállítása: az 1907-iki és a mostani a Nemzeti Szalonban”

„A véletlen egész fiatalon Nagybányára juttatta, Hollósy Simon közelébe. Bizonyára büszke emléke életének az ott töltött idő. Csak kérdés, hogy igazán megfelelő környezetbe került-e? A természet mindenek fölöttvalóságáról kapott ott tanítást, és példát arra, hogy mi a becsületes mesterségbeli tudás. Nagybánya tanításait nem felejtette el. Ott fejlesztette ki tónus-érzékét és szerezte meg a rajz síkokban való feloldásának azt a nemes és diszkrét ismeretét, amely Nagybánya művészetét, kivált a korai Nagybányáét, annyira jellemzi. Nagybánya a képzeletet megkötő, annak szabadságát legalább is megfékező tanítások iskolája volt. Kifejlesztője művészetünkben a naturalizmus doktrínájának, mely ihletadónak csak a természetet ismerte le, a közelről megnézett és részleteiben is föltért természetet.”

„Erdei Viktor azért nem egy művész, hanem kettő. Az egyiket festményei képviselik, arcképei, tájai, kisebb kompozíciói, a másikat rajzai. Az első az a finom tónusfestő, akivé Nagybányán nevelődött. Amellett azonban lélekkereső is, aki az árnyékból gyöngéd érzéssel idézi a szemérmes lélek tükörvillanásait. Egész munkásságában ezek az arcképei a legkészebb alkotások, mert bennük az akarat, a szándék, az ösztönösség a legteljesebb harmóniában egyesült valósággá.”

„Ónnal, szénnel, krétával is sok arcképet készített. Igazi rajzok ezek a munkái, az arc formáinak csak a kontúrját húzzák meg, a vonalak közeit össze nem köti rajtok árnyékkal. Mesteri munkái vannak közöttük. Szóval meg nem mérhető az a gyöngédség, amellyel Erdei egy-egy női fej, vagy egy-egy gyermekfej jellemző vonalait megkeresi és a papírost alig érintve, megrögzíti. A könnyű lehelet fogja be olyan gyöngédeden a hideg üveglapot.”

„Nem olyan művész ez a festő, akin a korok váltakozó ízlése nyomot hagy. Erdei ma is az a festő, aki volt pályája kezdetekor. Mesterségében biztosabb lett, de problémái nem változtak, nem változott a célja és nincsen változás festői előadásában sem. Mindössze egy tekintetben igyekezett megújhodni: a kevésszínűség hosszú időszaka után a sokszínűséget próbálgatja most. Amaz önkéntelenebb nyilvánulása természetének, mint ez. Sokáig a barnából, a szürkéből fejlesztette tónusait. Most a természet egész színességéhez fordul ihletért.”

A harmincas évek közepétől ismét új témák felé fordul, rajzokat készít a helyszínen a kárpátaljai zsidóság mindennapjairól. Karikatúráit Ernszt múzeum mutatja be egy kiállításon 1934-ben. Erről így írt a Zsidó Néplap 1934. február 2-i száma:

„Budapestről jelentik. Az itteni műértő közönséget egy képkiállítás foglalkoztatja, mely úgy eredetiségében, mint különös témájánál fogva valóságos szenzációt képez. Erdei Viktornak, a néhány évvel ezelőtt Ungváron is járt festőművész képeiről van szó, melynek témáját Pocik. Rusz zsidó és ruszin-lakta helyein gyűjtötte. A kitűnő művész számos színes groteszkben és karikatúrában festette meg a kárpátijai életet és újszerű elgondolásával szinte forradalmi irányt teremtett. A kiállítást az Ernszt-múzeum rendezte és a pesti sajtó, irányra való tekintet nélkül igen meleg fogadtatásban részesíti Erdei Viktor képeit”

Ez az utolsó mondat valószínűleg túl jóhiszeműen ítélte meg a fogadtatást. A Magyar Kultúra 1934. évi 21. számában így ír a kiállításról: 

„Erdei Viktor témája a Kárpátáljai zsidóság. Unos untalan ezeket a kaftános zsidókat rajzolja. Csapott vállak, jól kunkorodó pájesz, kajla fülek és görbe lábak az ő művészi eszménye. Valaki az egyik kritikában — bár halkan — Rembrandttal hozzá kapcsolatba Erdeit. Merészelte ezt a két nevet relációba hozni. Ezt a műtermi hulladékot rembrandtosnak mondta. Optikushoz vele, szemüveget neki!”

Sok ilyen és ennél sokkal nehezebb csapás is érte Erdeit a következő években. Ezek vezettek halálához is, amely a gettóban érte 1945. március 9-én, alig másfél hónappal annak felszabadulása után. Erről így számolt be a Népszava 1945. június 7-i száma:

A Szabad Művészet első számában (1949. 01. 01.) az emlékére rendezett gyűjteményes kiállításról: 

Erdei Viktor hátrahagyott műveit kegyeletes kiállításon mutatták be a Szabadszervezet termeiben. Érdekes utat tett meg ez a tragikussorsú művész. A pszichológiai mondanivalókkal súlyosbított expresszionizmustól indult el: a szerelem titkait oldozgatta kőrajz sorozatában. Azután tájakkal és színekkel viaskodik. Nagybányát épp úgy megjárja, mint Párist, keresve a bekapcsolódást a modern művészet fejlődésének gyors sodrába. Pályájának utolsó szakaszában szőkébbre zárja a kört maga körül, elmélyedő, mélységesen értelmes tanulmányrajzokat készít a kárpátaljai zsidó népéletből. Ezekben a rajzaiban teljesedik ki a művészete népe iránti szolidaritás kifejezésében, amelyben már jóslatszerűen előrevetődik a közös szenvedések árnyéka. 1945-ben fasisztáknak lett áldozata Erdei Viktor is, sok kiváló magyar művésszel együtt.”

Erdei Viktor egészen kivételes grafikusi munkássága kevéssé ismert a hazai közönség számára. Nagybányán Ferenczy Károly mellett, később Münchenben és Párizsban képezte magát, a harmincas években Nagyszőlősre költözött, s az Ungvár és Munkács környékén élő zsidóság, a kárpátaljai ortodoxia szokásait, mindennapjait dokumentálta. Ő tehát ritka módon modernista törekvései mellett – huszadik századi zsidó származású művészként – a zsidó vallási élet megjelenítője is lesz. Más utat jár, mint Ámos Imre a maga chagallos mesevilágával, ő dokumentálni és megőrizni akar, és ezáltal Kaufmann Izidor küldetését folytatja. Ezt mutatja be a Múzeumban két példányban őrzött album is, melynek rézkarcai kárpátaljai zsidókat ábrázolnak. De több más imádkozó és egyéb tevékenységet végző zsidókról készült vázlatok,rajzok vannak a Múzeum gyűjteményében.