Sláh
4Mózes 13:1-15:41
Tizenkét kémet küldött Mózes, hogy információt hozzanak Kánaán országáról. Megtették, sok köszönet nem volt benne. Két küldött kivételével csupa negatívumot mondtak, melynek hatására Izrael fiai könnyekben törtek ki, és Isten emiatt úgy döntött, hogy soha nem léphetnek be a nekik ígért Országba. Rabbi Joszef Soloveichik szerint a kémek bűne az volt, hogy kémek voltak. Ahelyett, hogy éltek volna az Isten által adott ígérettel, vad analizálásba kezdtek, mintegy kívülről „kémlelve” az adott élethelyzetet, aminek úgy általában nem lehet más a vége, mint az, hogy előjönnek a kínálkozó lehetőségek gyenge pontjai és mindenkinek elmegy a kedve az egésztől. Rabbi Akiva Joszef Slézinger mondta: „a kémek által elkövetett bűn azóta is folyamatosan üldözi Izrael népét. A szétszóratás büntetése a kémek bűnének következménye, hiszen még most sem lett kigyomlálva Izrael gyermekeinek szívéből ártó hatása, miként a zsoltárban olvassuk (106:24-27): »megvetették a gyönyörűséges országot, nem hittek szavának…Akkor kezet emelt felőlük, hogy elejti őket a pusztában…magzatjukat a nemzetek közé ejti, és hogy szétszórja őket az országokban«. A megváltás sem jön el, míg e bűnt ki nem ássuk lelkünkből és nem lesz magától értetődő Izrael iránti szeretetünk…”. Bár a kémekről általában kritikusan szólnak a kommentárok, de érdemes figyelni arra, amit a Rámbám ír: „Nem elvárható az embertől, hogy rögtön azután, hogy kiszabadult a fogságból és mentes lett a rabszolgamunka terheitől, azonnal óriások ellen küzdjön”. E gondolat kapcsolódik ahhoz a felvetéshez, hogy a kémek valóban nem akarták, hogy Izrael fiai bemenjenek az Országba, mert nemes szándék vezette őket: tudták, hogy Mózes nem léphet be oda, és úgy vélték, hogy a népnek még szüksége van Mózes tanítására, mert nem elég erősek, és csak a tórai tanulmányok megszilárdulása után lesznek képesek arra, hogy zsidók maradjanak az Ígéret földjén.
Szombati fali gyertyatartó
Bár a kémekről általában kritikusan szólnak a kommentárok, és Rámbám is inkább csak lélektanilag menti fel őket, a zsidó vizuális világ némiképp kárpótolhatja őket, igaz, csak korszakunkban. A hetiszakaszhoz választott tárgyon a hatalmas fürt szőlőt vállukon cipelő kémek láthatók, körben pedig a bibliai szöveg erősíti a mondanivalót: „Bementünk az országba, ahova küldtél minket, tejjel mézzel folyó az, s íme ez a gyümölcse! És ketten vitték egy rúdon..." (13:27). A tárgy az 1906-ban, Jeruzsálemben alapított művészeti iskola, a Becalél Akadémia terméke. Létét annak köszönheti, hogy a nemzeti újjászületést hirdető cionista mozgalom felismerte és hangsúlyozta a művészet és a vizualitás fontosságát. A Becalél akadémián a szecessziós mozgalmak újat kereső összművészeti törekvéseit egyesítették a cionista ideológia által megkívánt, zsidó nemzeti művészet megteremtésének gondolatával. Ezeken a tárgyakon az anyagválasztástól az ábrázolt ikonográfiai elemekig minden apró részletnek jelentősége van. A szőlővivő kémek jelenetének nincsenek ókori vagy középkori előzményei. Ezt a jelenetet akkor kezdte el használni a zsidó művészet, amikor az általa felidézett szöveg és esemény új jelentést nyerhetett. A cionista alapon kialakuló, új izraeli közösség számára – amellett, hogy a földdel közvetlen kapcsolatot tartó, abból élő „új zsidó” eszményét is megjelenítette – a száműzetés végét, a bibliai ígéretben szereplő földön való konkrét, jelenkori megtelepedést is felidézhette.
Irodalom
Shiloh-Kohen, Nurit, Ed.: Bezalel, 1906-1929. Jerusalem: Israel Museum, 1983.
Olin, Margaret: „Jewish Art as Visual Redemption”. In: Uő: The Nation Without Art: Examining Modern Discourses on Jewish Art. Lincoln: University of Nebraska Press, 2001. 99-126.
Manor, Dalia. „Biblical Zionism in Bezalel Art”. Israel Studies 6 (2001): 55–75.
Leibner, Uzi: Khirbet Wadi Ḥamam a Roman-Period Village and Synagogue in the Lower Galilee. Qedem Reports 13. Jerusalem: Hebrew University, 2018.