Ámos Imre

Ámos Imre

Festő. (Nagykálló, 1907. dec. 7. – Ohrdruf, 1944.) Ungár Imreként született Nagykállón, a magyar haszidizmus egyik központjában. Utalva a bibliai prófétára nevét Ámosra változtatta meg. 
Felesége Anna Margit festőművész. 1927-től 1929-ig a budapesti műegyetemen, 1929–35-ben a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Rudnay Gyula tanítványa volt. 1931-ben állított ki először a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonjában, itt 1933-ban dicsérő elismerést, 1934-ben az Álmodó asszonyok című képével első díjat nyert. 1935-ben feleségével együtt kollektív kiállítása volt az Ernst Múzeumban. Ebben az évben a Lipótvárosi Kaszinó Ruszt-díját kapta és a Munkácsy Céh tagja lett. 1936-ban a Képzőművészek Új Társasága (KUT) választotta tagjává. Ez időtől kezdve nyaranta Szentendrén dolgozott. A nagy szegénységben élő Ámos Imre és Anna Margit házaspár 1937-ben egy sikeres képeladás folytán három hónapot Párizsban tölthetett. A francia fővárosban a művészpár szállásadója jó kapcsolatban volt a tőlük csak három utcára élő Chagall-lal, aki mindkettőjüket fogadta és munkáikat is megnézte, véleményezte. A találkozás nagy hatással volt Ámosra, és azt többször is megörökítette művein.Ámos művészetét sok elemzésben hasonlítják Marc Chagalléhoz. Műveikben mindketten a zsidó vallás elemeihez, ünnepeihez nyúltak vissza nosztalgikus, álomszerű jeleneteiken keresztül.
1938-ban a Nemzeti Szalon tagja lett. Kezdetben a posztimpresszionizmus képviselője. Rippl-Rónai József és Berény Róbert hatott rá, a 30-as évek közepétől Chagall hatására az álomszerű, asszociatív jelenítés jellemzi (Öreg templomszolga a mennyországra gondol; Álom a medvetáncoltatóról stb.). A II. világháború alatt megrázó látomásokban számolt be tragikus élményeiről (Sötét idők sorozat; Menekülő, Háború stb.)
A zsidó származású művészek közül szinte egyedülálló módon kísérték végig életművét a zsidó vallásos élet motívumai. A mese-, álom-, és látomásszerű kompozícióit – amelyeknek vissza-visszatérő állandó motívumai vannak – Ámos asszociatív expresszionizmusnak nevezte el.
1940-től 1944-ig kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos volt Magyarországon, a Délvidéken, majd a keleti fronton, Ukrajnában. 1944 őszén századát Németországba irányították. Az ohrdrufi koncentrációs táborban halt meg, 1944 telén.
Emlékkiállítása volt 1958-ban az Magyar Nemzeti Galériában, majd Szegeden, Pécsett és Győrben is.

A zsidó ünnepekről 1941-ben készített linómetszet-sorozatából küldött a Zsidó Múzeumnak is, ahol akkor már szerepelt a Sátoros ünnep című olajképe, amelyen nagyapja látható az ünnepi csokorral és etroggal a kezében.
Chagallról gondolkodom című rajza a keszthelyi származású Simon Zsuzsa hagyatékából került hozzánk. A gyűjteményben őrzött mű nemcsak amiatt érdekes, mert Ámos talán legfontosabb művészeti inspirációjának forrása jelenik meg rajta. A kompozíción a két művész alakja rajzolódik ki az ismerős ámosi motívumokkal és Chagall kohanita áldásra emelkedő kezével. A képalkotó elemek így egy kör alakot zárnak be, amelyek mintha az élet körforgását, valamint a két alkotó szellemi kapcsolatát is jelképzenék.
A rajzot Fabiny Tamás evangélikus püspök, akinek nagy szerepe van Ámos művészetének népszerűsítésében a Litera 2013. december 7-i számában, Ámos és a XX. század című tanulmányában így elemezte:
„Két zsidó megy az utcán: Ámos Imre és Marc Chagall.
Párizsban közel laknak egymáshoz, így a magyar festőházaspár meglátogatja a már befutott művészt. Hónuk alatt tekercsben visznek néhány képet mutatóba, amiket aztán Chagall érdeklődéssel tanulmányoz, és őszinte dicsérettel illet. Az egyik kérdez valamit a másiktól. A másik válaszol neki.
Ámos több rajzban örökíti meg ezt a találkozást. Az egyiknek ezt a címet adja: Chagallról gondolkodom. A ceruzarajzon egy gyertyatartó mögött a két művész kinyújtott keze egy kohanita áldásban egyesül. A kép címe ez is lehetne: Chagallról álmodom. Amikor a festő letette az Ungár nevet, akkor egy ideig nem Ámosként, hanem Álmosként jegyezte képeit. Két zsidó megy az utcán. Az egyik a fehéroroszországi, a másik az északkelet-magyarországi haszid közösségek élményeit hozza magával. Két ember megy az utcán? Nem megy, hanem száll, száll a házak fölött, kakasok, kecskék, fehérruhás asszonyok és hegedülő férfiak társaságban. Álmos-Chagall és Álmos-Ámos látomásai egymásra úsznak. A festészetben nem is olyan nehéz dolog ez.” 

(forrás: www.omike.hu)