Smini
3Mózes 9:1-11:47
Az étkezési előírások az emlősök fogyasztásának kritériumairól szólnak elsőként. Két jellemzője a van a tiszta (de ettől még nem kóser!) állatoknak: hasított patájúnak és kérődzőnek kell lenniük. Négy állatot említ a Tóra, melyek rendelkeznek a feltételek felével, mégis tisztátalanok. A Tóra a helyes táplálkozáson túl fontos alapelvet akar tanítani: az igazi veszélyt állatok és emberek között azok jelentik, akik megfelelőnek látszanak, de nem azok. Ehhez kapcsolódik párásánk (hetiszakaszunk) utolsó gondolata: „Lehávdil / különbséget tegyetek a tisztátalan és a tiszta között”. Nemcsak az étkezésnél és szertartásaink alkalmával, hanem egyébként is komoly feladat, hogy képesek legyünk felismerni és elválasztani a tisztát a tisztátalantól. A szabályok betartásán alapuló étkezést annyira fontosnak tartja a zsidó hagyomány, hogy bölcseink kijelentették: „aki elutasítja a kóserság előírásait, az megtagadja az egyiptomi kivonulást is”. A Hida néven ismert mesterünk mondta, hogy „kétféle tisztátalanság hat az emberre, az egyik belülről, a másik, ami körülveszi”, és ezek gyakran kölcsönhatásban vannak egymással.
A tisztátalan madarak között kap helyet a gólya, amelynek igen szép neve van héberül: hászidá. A kifejezés egyike a legpozitívabb jelzőknek, jámbornak szokták fordítani, de magyar szóhasználatban napjainkra elvesztette eredeti jelentését, legyen inkább „különösen figyelmes”! A Talmud szerint a gólya azért kapta ezt a nevet, mert „figyelmes volt társaival, megosztotta velük ételét”. Egy ilyen példás madár miért a Tóra által tisztátalannak említett szárnyasok közt kap helyet? Rabbi Jisrael Friedman szerint „a gólya kizárólag a többi gólyával volt figyelmes, de a többi fajtával nem, velük egyáltalán nem törődött, és ez egy zsidónak a legkevésbé sem követendő tulajdonság”.
Kecsege (acipenser ruthenus) nemesmásolata
A diaszpórában a kóserság szabályainak betartása valóban akadályozhatja a beolvadást, ugyanakkor a földrajzi adottságoknak (és manapság a globális piacnak) megfelelően újkori bölcseinknek az ősi bölcsek által nem tárgyalt élelmiszer-alapanyagokról is döntést kell hoznia: fogyaszthatók-e a kósersági szabályozással összhangban, vagy sem.
A 19. század elején éppen egy ilyen kérdésre adott válasz vezette fel az irányzatok szétválását: a kecsege fogyaszthatósága volt a tét. A szefárd hagyomány fogyaszthatónak ítélte, míg a Magyarországon is követett askenázi tradíció nem. Chorin Áron aradi rabbi engedélyezte a kecsege fogyasztását, s ezzel hatalmas felzúdulást keltett. A vitában végül a korszak szinte valamennyi rabbinikus tekintélye állást foglalt; a morvaországi főrabbi, Mordekhaj Benet kiközösítéssel fenyegette meg Chorint, mert szerinte döntésével bűnbe vezeti híveit. Chorin Áron addigra már arról volt ismert, hogy a német területekről lassan beszivárgó új, modernebb gondolatokat követi. Enyhíteni szerette volna a túl szigorú vallási törvényeket, például engedélyezte volna a szombati vasúti utazást is. Chorin azonban nem előidézője, csak követője volt a reformoknak: a modernizálódó világ új problémák elé állította a zsidóságot. A felvilágosodás eszméi és a technikai fejlődés nyomán fellépő új helyzetek és jelenségek egyaránt zsidó vallásjogi válaszokat igényeltek, melyekre a rabbik – a szövegek eltérő értelmezéséből adódóan – különböző válaszokat adtak. Chorin a korszakban radikálisan újítónak számított, amiért egyesek kiátkozták, mások pedig a zászlajukra emelték. Ez a tény rávilágít a korabeli zsidó közösség végzetes megosztottságára is. Magyarország olvasztótégelyében egymás mellett éltek a szigorú ortodox szabályokat követők és az akkoriban formálódó reformok hívei. Ez a polarizáltság fennmaradt, és egyik meghatározójává vált a magyarországi zsidó közösség 19-20. századi történelmének.