Bálák
4Mózes 22:2-25:9
Hetiszakaszunk legismertebb versét Bileámnak köszönhetjük: „Mily szépek a sátraid Jákob, hajlékaid Izrael” (24:5). A midrás szerint a „hajlékaid” kifejezés a zsinagógákra és tanházakra referál, azokra a helyekre, ahol Tóratanulás folyik. Ennek megfelelően írja Rabbi Jihák Elhánán Spector: „minek az érdemében jók a sátraink, azaz minek az érdemében lakozunk majd örökké Isten sátrában, az eljövendő világban? A »hajlékok érdemében« – annak jutalmaként, hogy a Tórát tanulmányozzuk ezen a világon”. Azt írtam, hogy Bileámnak köszönhetjük a verset, persze, ez így nem igaz, hiszen ő meg akarta átkozni Izraelt – de a szavait Isten áldássá fordította. A Bileám által mondott vers annyira tetszett az utókornak, hogy imakönyveinkbe is bekerült, bár egyesek kihagyják imáikból. Rabbi Slomo Luria írja: „kihagyom a »Mily szépek a sátraid« kezdetű mondatot, mert Bileám mondta először, és átok gyanánt hangzott el”. Nemcsak az számít, ki mit mond, hanem az is, hogy milyen szándékkal szól. A Talmud (Szanhedrin 105b) eljátszik a gondolattal, hogy Bileámtól ez nem pozitív megnyilvánulás volt, hanem az Izraelre mondott átok része, ami azáltal lett áldássá, hogy Isten megfordította a szavainak jelentését. A talmudi mester szerint Bileám a fent idézett mondatával mindössze arra gondolt, hogy a zsidó népnek ne legyenek zsinagógái és tanházai, csak sátrai és hajlékai, de ezt a Teremtő nem engedte. Nem kérdés, így is lehetett. De ne zárjuk ki annak lehetőségét sem, hogy Bileám meglátott valamit, ami őszinte csodálattal töltötte el, és Isten így fordította átkait áldássá. „Felemelte Bileám a szemeit és meglátta a törzsenként lakó Izraelt, és ekkor megszállta Isten szelleme” (4Mózes 24:2). Nem derül ki a szövegből, hogy pontosan mi nyűgözte le, de a Talmud megmagyarázza: mivel a tábort úgy alakították ki, hogy a sátrak ne egymásba nyíljanak, mindenki számára biztosítani lehetett a magánélet szentségét. „Azt mondta: megérdemlik, hogy a Sehina [Isteni Jelenlét] rajtuk nyugodjon.”
A Csáky utcai zsinagóga belső tere
Budapest világvárossá érésének időszakában a város növekvő számú zsidó lakossága felépítette „Jákob sátrait és Izrael hajlékait” is, aminek következtében 1920-ban már 23 állandó zsinagóga és közel hatvan „pót-imaház” működött a fővárosban. Az első világháború után egyértelművé vált, hogy ez nem elég, a fővárosban nincs elegendő zsinagógai hely, és a zsinagógák területi eloszlása sem alkalmazkodott az igényekhez. Erre az időszakra a hagyományos, Király utca körüli pesti zsidónegyed átadta kereskedelmileg vezető szerepét az újonnan kiépült Lipótvárosnak. A századfordulón már 10-15 ezer, jobbára tehetősebb, a nagykereskedelemben és a bankvilágban dolgozó zsidó élt itt. Számukra kívánta felépíteni a Pesti Izraelita Hitközség Európa legnagyobb, a pesti Bazilika méreteit is meghaladó új zsinagógáját. Ez az építkezés folyamatosan csúszott, a Pesti Izraelita Hitközség elnöksége 1907 tavaszán végül lemondott a lipótvárosi zsinagóga megépítéséről, és a telket a hitközség számára jóval fontosabb, a Dohány utcai zsinagóga melletti telekre cserélte, ahol később a Hősök zsinagógája és a Zsidó Múzeum épült meg. A Lipótvárosi zsidók Imaegyesülete számára egy Csáky utcai hitközségi bérházban alakítottak ki imatermet, melyet 1927-ben bővítettek. Ekkor a közösség már a hagyományos neológ zsinagógánál konzervatívabb elrendezést igényelt: „ízléses, a konzervatív zsidóság igényelt is kielégítő, minden követelménynek megfelelő templom fog épülni” – ígérte a közösség elnöke, és ígérete 1927 késő nyarán valósult meg: „A fehér oldalfalak már teljesen készen vannak, a női karzat is elkészült, és az új zsinagóga közepén elhelyezett tórafelolvasó asztal újból dokumentálja, hogy a fővárosi zsidóság mennyire szakított a régi neológ irányzattal és egyre konzervatívabb formák közt kívánja istentiszteletét megtartani”.
Irodalom
Gábor Eszter: „A lipótvárosi zsinagóga pályázata”. Budapesti negyed 18–19 (1998): 5–47.