Koráh
4Mózes 16:1-18:32
A hetiszakasz részletesen szól az előkelő származással, vagyonnal és kiváló képességekkel egyaránt rendelkező Koráh Mózes elleni lázadásáról. „Máhlajke”, azaz kibékíthetetlennek tűnő ellentét támadt Izrael táborában, és az egyéni érdekek érvényesítésének vágya miatt kitört viszály ebben az esetben is tragikus következményekkel járt. Ráv Slomo Zalman Auerbach az eset kapcsán a Misnát idézve tesz fel érdekes kérdést. „Minden vita, amely az ég nevében van, végül megoldódik és minden vita, amelyik nem az ég nevében van, nem oldódik meg. Melyik az a vita, amelyik megoldódik? Ez Hillél és Sámmáj vitája. Melyik vita nem hoz megoldást? Ez Koráhnak és a közösségének vitája”. A rabbi megállapítja: „a Misna látszólag azt sugallja, hogy Koráh és közössége, illetve Hillél és Sámmáj vitája alapjaiban hasonlít, csupán annyiban térnek el, hogy az előbbi nem az »ég nevében« zajlik. Vajon igaz ez? Alapjaiban minden vita rossz, hiszen Izrael fiai »egy emberként, egy szívvel« vették át a Tórát, azonban az »ég nevében« zajló máhlajke magában hordozza a lehetőséget, hogy végül – a vita által – elsimulnak a nézetkülönbségek, és a szembenálló felek közelebb kerülnek egymáshoz, akár barátok is lehetnek”. A Tóra azt írja később: „...ne legyen olyan, mint Koráh és közössége…” (17:5) Miről van szó pontosan? A kommentárok többsége szerint a vita tilalmáról, de Rabbi Háim Soloveitchik más magyarázattal szolgál. A mester azt írja, hogy Koráh és Mózes vitájában az előbbinek száz százalékig helytelen volt minden felvetése, egy szikra igazság nem volt szavaiban. A vele szemben álló Mózesnek és Áronnak pedig száz százalékig igaza volt, szavaikból semmi sem megkérdőjelezhető. Ráv Háim szerint a Tóra a fenti mondattal azt garantálja, hogy ez volt az utolsó ilyen vita, soha többet nem történik olyan, hogy a vitás felek egyike mindenben téved, vagy mindenben igaza van.
Tórakorona
Máhlajke, kibékíthetetlennek tűnő ellentét támadt Izrael táborában később is, és bizonyos pereskedéseknek érdekes emlékei vannak. Még a 19. század hajnalán történt, hogy Mordeháj Blau óbudai zsidó hosszasan pereskedett a rokonaival, amit végül elvesztett. Akkoriban a földesúrral kötött szerződés értelmében a kisebb pereket zsidó és zsidó közt a hitközség maga intézhette, pénzbüntetést is kiszabhattak, melynek fele a hitközséget, fele pedig a grófnőt illette. A pénzbüntetés lehetőségét II. József 1786-ban rendeletben tiltotta meg, de az óbudai zsidók találtak megoldást: Mordeháj Blaunak büntetésképpen pénz helyett egy névtelen (azaz donátorfelirat nélküli) nemesfém tóradísz-adományt kellett tennie a közösségnek: ez lett a képen látható Tórakorona. Szinte ugyanakkor egy nagyon hasonló Tórakoronát ajándékozott az óbudai közösségnek Jiszróél, Gumpel és Léb Aser az atyjuk, Avrom Nasch és az anyjuk, Libele tiszteletére 1806-ban. Hogy kik ők, és mi lehetett az adományozás valódi indoka, azt akkor értjük meg, amikor további óbudai tárgyak feliratait olvassuk. Ezek szerint a századfordulón még büntetésre ítélt Mordeháj Blau 1840-ben a feleségével, Frádl Naschhal együtt egy Tóravértet és egy rimonpárt is adományozott, természetesen az adományozás tényének és nevüknek a feltüntetésével. A Nasch fiúk ezek szerint Mordeháj Blau feleségének rokonai voltak, akik addig is, míg Mordeháj is megengedhette magának a roppant értékes tóradíszek adományozását, legalább egy, a büntetésből adományozott Tórakoronával összetéveszthető tárggyal örökítették meg a család nevét, és ezzel a kis trükkel próbálták menteni Mordeháj Blau becsületét.
Irodalom
Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig. Budapest: Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, 1901.