Vezot hábráhá
5Mózes 33:1-34:12
„Tant parancsolt nekünk Mózes örökségül”. Rabbi Jákov ben Áser szerint a morásá (örökség) szó két helyen szerepel a Tórában, itt, valamint Smot könyvében: „Nektek fogom adni örökségül (Izrael földjét)”. Ebből tanuljuk, hogy a Tóra miatt érdemesültek Izrael gyermekei az Országra, amint írva van: „nekik adta nemzetek országait... hogy megőrizzék törvényeit és megtartsák tanait”. E mondathoz fűzik hozzá bölcseink: „nagy a Tóra, mert érdemében váltatott meg Izrael a népek közül”. Rabbi Jehuda Katzenellenbogen látszólag nyelvtani, valójában tartalmi kiegészítése szerint különbség van a morásá és a jerusá szavak között (mindkettő fordítható örökségnek): az utóbbi a megszerzett, az előbbi a továbbadandó örökséget jelenti. A rabbi szerint „a Tóra figyelmeztet: a pusztai nemzedék feladata, hogy örökül juttassa a földet a későbbi nemzedéknek”. Ugyanígy: a Tórának sem lehetünk birtokosai, csak birtokba adói. Örökség gyanánt persze nemcsak jót kaphatunk, előfordul az ellenkezője is. Olvasunk arról, hogy egy adott időben kénytelenek leszünk bevallani bűneinket, ráadásul felmenőink bűneit is: „bevallják bűnüket és őseik bűnét hűtlenségükben...” (Vájikrá 26:40). Miért kell az ősök bűneit is bevallani? Ráv Steinsaltz szerint az emberi természet jellemzője, hogy megszokott, rutinból táplálkozó gyakorlatainkat automatikusan helyesnek gondoljuk. Az olyan kifejezések, mint az „így láttam otthon”, „így szoktam mindig”, azt a jelentést is hordozzák, hogy így jó. Ez a hozzáállás csökkenti a megtérés esélyét, mert elkövetett hibáink közül kizárjuk azon tetteinket, amiket a megszokás okán a magunkénak érzünk. E bűnvallomás a lényegét tekintve talán annak beismerése, hogy évtizedes beidegződéseink – vagy akár a családban látott és értékesnek gondolt mintáink is – lehetnek károsak. A Tóra egyik célja, hogy megtanítson az értékek megőrzésére és a bűnöktől való eltávolodásra, továbbá arra, hogy a kettő között különbséget tudjunk tenni.
Tamid: Mindig
A budapesti zsidó múzeum 1916 januárjában, egy Hold utcai magánlakásban nyílt meg. A kiállításban látható tárgyakat közösségek, családok és magánszemélyek adták a gyűjteménynek, olyan darabokat, amiket megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek.
A múzeum komoly szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények a története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették. A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyház- és kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a zsidó közösség változó önképét. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló közösség: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják. Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.