Ékev
5Mózes 7:12-11:25
„…szeressétek Örökkévaló Isteneteket, hogy szolgáljátok egész szívetekkel és egész lelketekkel”. (11.13.). A Rambam írja, hogy tevőleges parancsolat minden nap imádkozni, hiszen írva van: „és szolgáljátok az Örökkévaló Isteneteket” (2Mózes 23:25.), mestereink pedig úgy találták, hogy a szívben végzendő szolgálat nem más, mint az ima. A Rámbám alapján egyértelműnek látszik, hogy az „egész szívvel” végzett szolgálat elképzelhetetlen káváná (lelki odaadás) nélkül, miként azt számos mizráh-tábla hirdeti: „a káváná nélküli ima olyan, mint a lélek nélküli test”. A fogalomnak több jelentése van, melyek közül az egyik annak tudtát jelöli, hogy az általunk végzett vallási cselekedet isteni parancsra történik; míg egy másik értelmezés szerint a micva szellemi fontosságának érzékelése, belátása. Ezen kívül „érzelmi ráhangoltság” és „áhítat” kifejezésekkel is szokták fordítani. A Rámbám egy helyen azt írja, hogy a szükséges káváná hiányában az ember köteles megismételni imáját, belegondolni is rossz, hogy milyen hosszúak lennének a Mester által is elfogadhatónak tartott reggeli imák. Persze, jó emberismerettel volt megáldva, ezért máshol azt írja: „amennyiben a szívében megfelelő szándék volt az első áldásnál, akkor a többihez nem szükséges újfent a káváná”. Rabbi Háim Soloveichik ennek kapcsán Majmonidész gondolatait értelmezte: „az imádkozásnál létezik az »elsődleges káváná«, ami annyit tesz, hogy az imádkozó elfordítja szívét minden más gondolattól, és úgy tekint magára, mintha a Sehina [Isteni Jelenlét] előtt állna. Ez akarati tényezőkön múlik, és minden ima esetén kötelező”. A rabbi szerint az imádkozás legmagasabb szinten úgy teljesíthető, ha fel is fogjuk az általunk kiejtett szavak jelentését, magyarázatát. Ez kívánatos lenne az ima egészénél, de ha másként történt, akkor utólag elfogadható, hogy teljesítettük a micvát, amennyiben az első bráhá (áldás) során értettük, hogy mit is mondunk. A káváná az élet minden területén kifejtheti jótékony hatását koncentráció, lelkesedés, tudatosság alakjában.
Siviti tábla
Imádkozás közben a hajdani Szentély, a zsidó nép örök fővárosa, Jeruzsálem felé fordul a közösség. A sivviti tábla a jeruzsálemi, azaz keleti irány meghatározására és megjelölésére szolgál. A szent szövegekkel és egyéb szimbólumokkal díszített tábla az előimádkozó pultja előtt segíti az összpontosítást, a kávánát. Az ide kiválasztott siviti táblánknak már tervezése és elkészítése is felfogható egyfajta istenszolgálatként. A nagyon olcsó anyagból, egyszerű fehér papírból kivágással készített csipke valójában kizárólag imák, zsoltárok idézeteiből áll. Összesen tizenhat idézetet fedezhetünk fel rajta, mind fontos és jól ismert, s mintegy összegzik a judaizmus alapértékeit. Felül középen kezdődik a tóraszekrényeken is gyakori felirat: „Napkeltétől napnyugtáig dicsérve legyen az Örökkévaló neve”, mely félkörívesen veszi körül a lap középpontjában lévő, legnagyobb betűkkel írt négybetűs istennevet. A felső részen kiemelve olvasható a zsoltárvers első szava: mizrah (kelet), ami a tárgy funkciójára utal, vagyis az ima keleti irányának jelölésére. Szintén a tábla felső részén olvasható a szinte minden siviti táblán olvasható felszólítás: „Tudd, hogy ki előtt állsz! A királyok Királya, a Szent előtt, Áldott legyen!”. Itt olvashatjuk Izrael örök hitvallását is: „Halljad Izráel, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy” (5Mózes 6:4). Az egész táblán ívesen keresztben fut a misztikus „Ana bekoah” fohász első mondata. A hét sorból álló, egyenként hat szót tartalmazó ima Isten beavatkozásáért könyörög áldást, megértést és megtisztulást kérve. A tábla alsó részén a Jeruzsálemre emlékező 137. zsoltár részletei olvashatók. A gyönyörű „Talmudcsipke” alkotója ismeretlen, feltehetően egy jesivában tanuló bóher (diák) vagy szövegekkel foglalkozó tanító készíthette valamikor a 19. században, lengyel vagy galíciai területen.
Irodalom
Shadur, Joseph, Shadur, Yehudit: Traditional Jewish Papercuts: An Inner World of Art and Symbol. Hanover: University Press of New England, 2002.