Hájé Szárá
1Mózes 23:1-25:18
Hetiszakaszunk Sára temetésével kezdődik és Izsák Rebekával kötött esküvőjével végződik. Néha egy túl kedves válasz is gyanús lehet, többek közt ez is kiderül Ábrahám és a hettiták megbeszéléséből. Amikor Ábrahám sírhelyet kért tőlük (23:4), hogy eltemesse Sárát, akkor eleinte vételi árról szó sincs, a hettiták nagyon szívélyesnek mutatkoznak, mire Ábrahám udvariasan jelzi: természetesen kedvezményt sem kér, kifizeti a sírhely teljes összegét (23:9). Fizetni olyan esetben, amikor nem kellene? Furcsa. Ráv Johanan Luria segít megérteni a beszélgetés dinamikájából fakadó ősatyai döntést. Mivel Ábrahám csak egy átlagos sírhelyet kért, de a hettiták azt mondták, hogy a legkiválóbb helyet biztosítják neki, az ősatya rögtön rájött, hogy nem baráti, hanem üzleti beszélgetés résztvevője, vagyis fizetnie kell. Az őszintén kedves ember mindig többet nyújt, mint amennyit felajánlott, de ha egy felajánlás túlzó, akkor feltételezhető, hogy nem őszintén kedves. A gyászról szóló törvények kapcsán írja a Rambam: „Mózes Izrael számára hét nap gyászt és hét nap ünneplést állapított meg a temetés, illetve az esküvő után”. Mi a kapcsolat az esküvőt követő ünneplés és a temetés utáni gyász között? A Sztropkover Rebbe elmagyarázza, hogy ez a halálhoz való zsidó hozzáállást tükrözi. A temetést követő szomorúság és gyász egyúttal a feldolgozás kezdete is, ami annak belátásával kezdődik, hogy az elhunyt már olyan világban (olám hábá, az eljövendő- vagy túlvilág) van, ahol örvendezni is tud. Ezt tükrözi Rav Mose Alsich megjegyzése is Kohelet (3:4) versével kapcsolatban: „ideje van a jajgatásnak és ideje van a táncnak”, ami a mester szerint arra utal, hogy a jajgatás és a tánc nem zárják ki egymást, mert „a halál alkalmat ad a gyászra, de az igazakra váró jutalomnak való örvendezésre is”. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a gyászidőszakot kellene (vagy lehetne) ünnepségekkel bővíteni, inkább a normális életbe való visszatalálást kívánták segíteni a rabbik tanításai.
Hevra kadisa emléklap
A temetéshez a szomorúság és a gyász mellett az eljövendő világ, a megváltást követő időszak reménye is kapcsolódik. Ezt ábrázolja gyönyörűen a gyöngyösi hevra kadisa emléklapja: a halottak körüli szolgálatokat, majd a temetést ábrázoló, kis képekből álló keret közepén a Messiás előhírnöke látható lóháton, s tőle jobbra már az ezt követő időre ígért feltámadás.
A keret képeit a héber olvasási iránynak megfelelően jobbról balra kell követnünk a jobb felső sarokból indulva, az óramutató járásával ellentétesen. A felső három képen a betegség jeleneteit láthatjuk: a megbetegedett embert az ágyában és az orvos látogatását. A baloldali képsorban már megjelennek a hevra kadisa tagjai is: meglátogatják a beteget, együtt imádkoznak, majd a halál beálltát követően két kalapos férfialak a halottat – a korabeli gyakorlatnak megfelelően – leteszi a földre. Ezután virrasztanak és imádkoznak, miközben a földön fekvő, lepellel letakart halott fejénél gyertya ég. A holttest rituális megmosdatása szintén a hevra feladata: a megtisztított, fehér gyolcsból készült halotti ruhába öltöztetett holttestet koporsóba helyezik.
A hevra kadisa tagjai vállukon viszik a halottat a temetőbe, előttük a szentegylet egyik tagja a kezében persellyel adományokat gyűjt. A kép felirata a perselyeken is gyakran olvasható, jól ismert mondatot idézi, miszerint „a jótékonyság megment a haláltól” (Példabeszédek 10:2, TB Sabat 156b). Az utolsó két kép egy régi, a 19. században megszűntetett temetkezési gyakorlat vizuális bizonyítéka: a halottat kiemelik a koporsóból, és – amint az utolsó képen látható – koporsó nélkül, pusztán a halotti ruhában helyezik a sírba. Ezt az ősi szokást a modernizálódó államok koporsós temetkezést előíró, közegészségügyi rendszabályai szüntették meg.
Irodalom
Benoschofsky Ilona és Scheiber Sándor, szerk.: A Budapesti Zsidó Múzeum. Budapest: Corvina, 1987
Sperber, Daniel: The Jewish Life Cycle: Custom, Lore and Iconography: Jewish Customs from the Cradle to the Grave. Ramat Gan, New York: Bar-Ilan University Press; Oxford University Press, 2008.