Beháálotéhá
4Mózes 8:1-12:16
„Áron így cselekedett, a lámpa előrésze felé tette föl annak mécseit, amint parancsolta az Örökkévaló Mózesnek” (8:3). Rási szerint e vers Áron dicsőségére van, mert nem változtatott (a parancson). Jogos a kérdés: miért különleges, hogy a főpap úgy cselekedett, „amint parancsolta az Örökkévaló Mózesnek”? Senkiben fel sem merül, hogy egy cádik akár a legkisebb részletben is az isteni előírástól eltérően cselekszik! A Szfát Emet szerint „az ember első alkalommal égő lelkesedéssel teljesíti a micvákat, de a későbbiekben ez alábbhagy. Áron nem változtatott, hanem 39 éven át minden este ugyanazzal a belső tűzzel végezte feladatát, mint korábban”. Más magyarázat szerint Áron a viselkedésén nem változtatott, hanem megtisztelő feladata dacára megmaradt annak a békés, szerény embernek, mint amilyen az isteni megbízás előtt volt. Ráv Arje Leib Bakst szerint az emberi természet sajátja, hogy a kapott utasításokat néhány részletében megváltoztatná, kiegészítené vagy éppenséggel javítana is rajtuk. Úgy érezzük, hogy ezáltal válik az instrukció a sajátunkká, sőt végső soron azért kaptuk, hogy a személyiségünknek, világlátásunknak megfelelő módon hajtsuk végre. Áron ettől eltérően cselekedett, mert tudta, hogy aki az „Örökkévaló szolgájaként” (eved háSem) akarja végezni tevékenységét, annak a saját egóját háttérbe szorítva kell törekednie az isteni parancsok precíz végrehajtására.
Római kori sírkő
„A lámpa előrésze felé világítson a hét mécses” – olvassuk a hetiszakaszban. A metaforák fontos részei a szöveges hagyománynak, de ennél kézzelfoghatóbbá válik a kérdés a menóra vizuális ábrázolásakor. Erre bőven van forrásunk, hiszen a menóra a zsidó diaszpóra történetében a leggyakrabban használt szimbólummá vált: ezt láthatjuk a huszadik század első felében feltárt ókori zsinagógák mozaikpadlóin, a dura-europószi zsinagóga falfreskóin és Titusz római diadalívén a lerombolt Szentélyből elrabolt zsákmányok között. Ezeken az ábrázolásokon a menóra a Szentély menóráját idézi, és az azt körülvevő egyéb képekkel és jelenetekkel együtt a megváltást invokálja. Ezzel a jelentéstartalommal szerepelhet gyűjteményünk egyik legrégibb tárgyán, a 3. századi római sírkövön is. A menóra lángjai ezen a kövön még nem az „előrész felé” világítanak, hanem éppen ellenkezően, a középtől széttartón állnak. Közel-keleti kortársain ebben az időszakban a szélső három-három láng már a középső láng felé fordul. A puha mészkőből faragott kő – a görög nyelvű felirata szerint – Juda apának és Kassia anyának állít emléket, akik a harmadik században a Római Birodalom Pannónia provinciájának valamelyik kolóniájának területén éltek. Sírkövük a 19. század utolsó évtizedében került elő a Duna esztergomi szakaszán, majd az esztergomi érseki palota udvarára került több más ókori emlékkel együtt. Az 1920-as évektől felerősödő antiszemita szólamok között visszatérő vád volt a zsidó közösség gyökértelensége. E vádakkal szemben a sírkő bizonyítja, hogy Magyarország területén már jóval a magyar törzsek honfoglalása előtt is éltek zsidók. A sírkő megvásárlása ezért különösen fontossá vált a múzeum számára, melyet az intézmény végül csak hosszas tárgyalások után, zsidó bárók, gyárosok és felsőházi képviselők közbenjárásával, hatalmas értékű cseretárgyakért tudott megszerezni 1933-ban.
Irodalom
Namenyi, Ernest: L’esprit de l’art Juif. Paris: Edition Minuit, 1957.
Sabar, Shalom. „The Menorah and Its Symbolism in Jewish Art over the Ages”. In La Menorà: Culto, storia e mito. Rome: Skira, 2017. 106-127.