Ki tiszá
2Mózes 30:11-34:35
Az aranyborjú történetéből (hét háégel) általában az marad meg emlékként, hogy őseink Mózes távollététében bálványt „alkottak”, melynek láttán tanítónk, Mose rábénu haragjában összetörte a kőtáblákat. Hosszan lehetne sorolni mestereink névsorát, akik bemutatták a történetet más megvilágításból. Kommentárjaikból kiderül: csupán a nép elenyésző része akart valóban bálványt imádni, Áron nem követett el bűnt, a résztvevők fejét csak vezetőjük indokolatlanul hosszú távolmaradása zavarta össze. Egyes magyarázatok szerint Mózes nem haragjában törte össze a kőtáblákat, hanem népe iránti szolidaritása vezette, vagy kifejezetten Isten utasítására tett így, más források alapján nem is tett semmit, hanem maguktól törtek össze… Nyilván sokkal könnyebb az aranyborjú készítőit hevesen támadni, és több munkát igényel e barátságosabb viszonyulás, de bölcseink vállalták a nehezebb utat. Az áhávát jiszráél (Izrael szeretete) nemcsak őket kötelezte, nekünk is adott a feladat: próbáljuk meg szeretni közösségünket minden áron, még akkor is, ha nem mindig támaszunk ebben az egyszerű olvasat vagy éppen a józan ész. Mózes a későbbiekben (Dvárim 9:21) e szavakkal emlékezik a történtekre: „Vétketek tárgyát [szó szerint: „bűnötöket”], melyet készítettetek, a borjút, vettem és elégettem tűzben…”. Tudjuk, Mose rábénu megsemmisítette az aranyborjút, de mit jelent az, hogy a fizikai manifesztációval nem rendelkező „bűnt elégette”? A Sélá HáKádos elmagyarázza, hogy „minden tettünkkel egy angyalt is kreálunk, jótetteinkkel jó, helytelen cselekedeteinkkel rossz angyalokat. Mózes felismerte, hogy ha csupán a borjút égeti el, az nem elegendő, hogy az aranyborjú okozta szellemi vonatkozásban rendkívül kártékony hatásait is eltüntesse. Éppen ezért a borjú készítése által született kártékony szellemi erőt (»angyalt«) is elégette”. Vagyis csak félsiker, ha csak abbahagyunk valamit, vagy változtatunk rajta, a siker érdekében meg kell próbálnunk megérteni helytelennek érzett cselekedeteink kiváltó okát és következményeit is.
Sztálin a népdalban
A hagyományos mózesi törvényektől eltávolodók a történelem során számos esetben követtek hamis messiásokat, találtak vagy teremtettek új bálványokat. A holokausztban mindenüket, sok esetben a zsidó kötődésüket is elvesztett rétegek számára a megkülönböztetéstől mentes, társadalmi egyenlőségen alapuló jövőt ígérő kommunista eszme vonzónak tűnt. Ez a rendszer keményen elítélte a faji megkülönböztetésen alapuló, a zsidók elpusztításában bűnös előző rendszert, és olyan új eszmét kínált, mely minden egyéb kötődést felülírt. Az 1950-es évekre megszilárduló sztálinista diktatúra azonban nem sok döntési lehetőséget hagyott: megsemmisített vagy befolyása alá vont minden önálló politikai, társadalmi intézményt, civil szervezetet, és frontális támadást indított az egyházak, köztük a zsidó felekezet ellen. Az eszmével való azonosulás már nem saját belső döntések eredménye, hanem a túlélés nem túl biztos záloga lett. A kommunista vezetők, és különösen Sztálin személyi kultusza utat talált mindenhová, és a lehető legbornírtabb formákban jelent meg. Ezek egyike a Sztálin a népdalban című jiddis szöveggyűjtemény, címlapján a szovjet vezér ikonikussá vált képével. A füzetben nyilván nem népdalok vannak, hanem ezek jól ismert dallamára írt, a vezért dicsőítő propagandaénekek. A jiddis nyomtatás terén nagy hagyományokkal rendelkező Lengyelországban nyomtatták ki 1950-ben, ahol a holokauszt pusztításai nyomán alig maradtak zsidók, akik jiddisül érthettek volna. Feltételezzük, hogy nem is azért nyomtatták, mert a kevés túlélő Sztálinban látta volna korának megénekelendő „aranyborját”, hanem a kommunista vallásszabadság bizonyságául, csak a „kirakatnak”.