Smot
2Mózes 1:1-6:1
A hetiszakasz elején olvasunk az egyiptomi fogság legnehezebb időszakáról: „És mondta Egyiptom királya a héber szülésznőknek, akik közül az egyiknek neve Sifrá és a másiknak neve Puá, És mondta: amikor szülésnél segédkeztek a héber nőknek, tekintsetek a szülőszékre: ha fiú, öljétek meg, ha lány, maradjon életben”. A szülésznők kapcsán Rási kijelenti: Sifra valójában Jokebed (Mózes anyja), Puá pedig Mirjámmal (Mózes nővérével) azonos. A későbbi kommentátorok felteszik a kérdést: ezt Rási honnan tudta? A kérdést látszólag könnyű megválaszolni: a Talmudból. Vajon lehetséges, hogy kiváló mestereink nem tudták, hogy Rási a Talmudot idézi? Kizárt. A kommentárok kérdése nem arra vonatkozik, hogy milyen forrásra hivatkozik Rási, hanem hogy miért éppen arra. Hiszen Rási törekvése mindig az, hogy egy tórai vers legegyszerűbb olvasatát mutassa be, ebben az esetben viszont látszólag nem ez történik. A tórai szöveg folytatásából kiderülhet, hogy Rási miért a bonyolultabb utat választotta. „És mivel félték a szülésznők Istent, szerzett nekik házakat” (1:21). Ebből a versből az következne, hogy Sifrá és Puá személyével – legalább utódaik kapcsán – a későbbiekben is találkoznunk kell, azonban ez nincs így. Alighanem ebből indult ki Rási, amikor azt a feltételezést fogadta el, hogy ha Isten „házakat szerez”, akkor az csak két jelentős nő esetén képzelhető el. Rabbi Jehuda Löw szavaival: „a Tórának a tanítás a célja, nem rejtélyek létrehozása. Mivel nem találunk a Tórában információkat Sifráról és Puáról – például apjuk nevét, vagy, hogy melyik törzshöz tartoztak – ezért olyan embereknek kellett lenniük, akiket ismerünk”. A lubavicsi rebbe, Rabbi Menahem Mendel Schneerson így magyarázza: Sifra és Puá kijelentették, hogy a zsidó nőknek nem volt szüksége szülésznőkre (1:19). Akkor miért volt szükséges szülésznők kijelölése? Mert a nőknek könnyebbséget jelentett a tudat, hogy vannak elérhető segítők szükség esetére. Ez a tudás csak akkor jelenthetett pluszt, ha a két bába elismert volt a közösségen belül, ezért elfogadhatjuk, tényleg Jokebedről és Mirjámról van szó.
Bábaoklevél Kohn Katalin részére
A pápai születésű, huszonhét éves Kohn Katalin 1840. július 28-án sikeres vizsgát tett a pesti orvosi egyetem bizottsága előtt, s az erről kiállított oklevél felhatalmazta őt arra, hogy bábaként szabadon működhessen az „Ausztriai Birodalom” minden részében. A Magyar Királyság területén 1770-ben indult el a szervezett bábaképzés, amelyen II. József 1787-es rendelete értelmében már zsidó nők is részt vehettek. Ez volt az első államilag felügyelt magasabb képzés, amelyen nők, ráadásul zsidó nők is részt vehettek, és az első államilag felügyelt, oktatott és fizetett, elismert női foglalkozás.
Mert a nőknek az ókortól napjainkig könnyebbséget jelent a tudat, hogy vannak elérhető, megbízható szülésznők arra az esetre, ha szükség lenne rájuk. Itt a „megbízható” a kulcskérdés, hiszen a történelem során számos esetben családi tragédiához vezetett a bábák tevékenysége, és nemcsak orvosi értelemben. A keresztény dogmatika szerint a kereszteletlenül meghalt gyermek nem üdvözülhet, ezért az életképtelenül született gyermeket bárki megkeresztelheti. Mária Terézia 1731-ben rendeletileg kötelezővé tette a bábák számára a szükségkeresztelést. Hiába tiltakoztak a protestánsok és a zsidók, számos korabeli forrás tanúskodik arról, hogy nemcsak az életképtelen csecsemőket keresztelték meg, hanem egészségesen született kisbabákat is, akiket aztán kiemeltek a családjukból, és a keresztszülők nevelték őket. Az „elkeresztelésen” végül II. József 1787-es rendelete enyhített, amennyiben megtiltotta a zsidó gyermekek erőszakos megkeresztelését, s egyúttal engedélyezte azt is, hogy zsidó nők beiratkozhassanak az orvosi egyetemek bábaképző tanfolyamaira. A 19. század végére az összes bába negyede zsidó volt, akik nemcsak a zsidó asszonyok szüléseinél segédkeztek, hanem a zsidó családokban a körülmetéléseknél is szakszerű egészségügyi felügyeletet láttak el.
Irodalom
Deáky Zita, Krász Lilla: Minden dolgok kezdete. A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI-XX. század). Budapest: Századvég, 2005.