Nicávim
5Mózes 29:9-30:20
„A rejtett dolgok Örökkévaló Istenünké, de a nyilvánvalók a mieink és gyermekeinké mindörökké, hogy megtegyük a Tan minden szavát” (29:28). Érdekes összefüggésben beszélt Rabbi Mordeháj Joszef Leiner (1800-1854) a „rejtett dolgokról”. A mester a kőtáblák Mózes általi összetörésére paradigmaváltásként tekint a zsidó nép fejlődésének részeként, ami szükséges lépés volt a szellemi tökéletesedéshez, egyben elengedhetetlen a majdani teljes megváltáshoz. Idézi a talmudi kijelentést, miszerint „a Tóra arra van szánva, hogy elfelejtődjön Izraelből”. Így kommentálja: „a jövőben az isteni akarat el lesz rejtve, és az emberek nem fogják igényelni a Tóra szavainak irányítását és megértését. A felépülés akkor lesz teljes, amikor Izrael a szíve mélyéről fogja Isten akaratát megtenni (és nem a parancsok miatt), egyszerűen azért, mert ők az Ősatyák leszármazottjai. Istenhez való ragaszkodásuk okán szívük nem fog eltérni Akaratától, és Isten iránti ragaszkodásuk által egyértelmű lesz, hogy a Tóra, Isten és Izrael népe egy”. A „rejtőzködő Isten” (heszter pánim) koncepciója a monoteizmus legfejlettebb változatának mondható. A bálványoktól eljutni a felismerésig, hogy nincs szükség egyértelmű isteni beavatkozásra Isten jelenlétét feltételezéséhez, és kizárólag az események alakulása is elegendő bizonyítékot jelent az Isteni Jelenlétre – talán nem túlzás azt állítani, hogy e gondolat belsővé tétele jelentette a zsidó nép fennmaradásának zálogát. Ez tette lehetővé az újrakezdést a Szentély pusztulása után, ennek nyomán született meg a folyamatos tanulás kényszere, a háláhá (zsidó vallásjog) rendszere, ez adott erőt a vándorláshoz, a pogromok túlélőinek remény forrásává lett és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, Izrael állam megszületésekor egy majd’ kétezer éven át őrzött álom beteljesüléséhez vezetett.
Reich Jenő deportálóvonatból kidobott levelei
„Isten elrejtette arcát a világtól, és így az embereket átadta saját vad ösztöneiknek.” A teljes nyugati civilizáció traumatikus eseménye, a holokauszt során – minden erkölcsi törvényt megszegve, vad ösztönök által vezérelve – elpusztították Európa zsidóságának jelentős részét.
1944-ben, július 19-én, szerda délután a kistarcsai internálótáborból deportálóvonatot indítottak. A vonaton volt Reich Jenő, aki a családjának üzenetet írt és kidobott a tehervonatból, azt remélve, hogy írása célba ér. A levél a karácsondi vasútállomáson egy pocsolyába esett, mégis volt valaki, aki az elázott papírt postára adta, így – csodával határos módon – Reich Jenő családja megkapta az üzenetet. Reich Jenő másnap újabb kísérletet tett, Hidasnémetinél is kidobott egy levelet. Ezt a levelet is eljuttatta valaki Reich Margónak. 1944 októberében Reich Jenőt Auschwitzból átszállították Kauferingbe (Landsberg), ahol 1945. március 8-án, néhány héttel a tábor felszabadítása előtt meghalt.
Tizenhét évvel később, 1961. május 25-én, a Jeruzsálemben zajló Eichmann-per 53. ülésnapján Reich Jenő felesége, Margó is vallomást tett, melynek során bemutatta a leveleket. Ezek tanúsították, hogy Budapestről Eichmann ügybuzgalmának eredményeként még akkor is indultak vonatok, amikor Horthy elvileg már felfüggesztette a deportálásokat. De bizonyítja azt is: a legsötétebb időszakokban is voltak, akik szerény lehetőségeikhez mérten megtették, amit az emberség diktált. Ezek a gesztusok tették lehetővé az újrakezdés esélyét.
Reich Jenőnek a családjához intézett utolsó szavait, a ceruzával írt, s az évek során kifakult szöveget a szerettei fejből tudták. A leveleket Reich Jenő lánya, Demeter Andrásné 1998-ban intézményünkben helyezte el, hogy tanulságaikat mindenki megismerhesse.
Irodalom
Hausner, Gideon: Ítélet Jeruzsálemben: Az Eichmann-per története. Budapest: Europa, 1984.