Leh lehá
1Mózes 12:1-17:27
„És mondta az Örökkévaló Ávrámnak: Mindenképpen menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, melyet mutatok neked.” (12:1). Ábrahám (ekkor még Ávrám) felmenői nemzedékek óta Ur Kászdim-ban éltek, ő is ott született és nevelkedett, bizonyára megszokta és otthonaként tekintett rá. Az emberi természet jellemzője, hogy nem távozik könnyű szívvel onnan, ahol felcseperedett, pláne nem, ha teljesen ismeretlen helyre kell mennie, amiről még azt az információ sem kapja meg, hogy merre található. Ábrahám első próbatétele arról szólt, kihez ragaszkodik jobban: az otthonához vagy az Örökkévalóhoz? Elindult, ami meggyőző válasz. Az viszont válasz nélküli marad a Tórában, hogy miért nem mondta meg Isten Ávrámnak az úticélt? A Steipler Gáon alapján a következő válasz adható: „az isteni küldetés teljesítésekor tiszta szándékok kell vezessék az embert. Amennyiben tudta volna, hogy útjának mi a végcélja, akkor az egyes állomásokon, ahol különböző problémákat kellett megoldania, meginoghatott volna eltökéltsége, hogy kizárólag Isten akaratának teljesítése vezesse tovább. A végső cél ismeretében talán türelmetlenné vált volna, vagy nem tudott volna száz százalékig feladata lényegére koncentrálni, mert csak útja mielőbbi folytatásának vágya lebegett volna a szeme előtt. Ábrahám annak köszönhetően vette sikeresen az akadályokat, hogy igyekezett mindig és mindenhol teljes figyelemmel jelen lenni, vagyis azzal a káváná-val (szándékkal) cselekedni, hogy az Örökkévaló akaratát teljesítse. Ez minket is emlékeztethet, hogy életünk állomáshelyei, helyzetei nem elsősorban azért fontosak, mert azokon keresztül eljutunk valahova, hanem, mert az egyes megállókban tanúsított viselkedésünk határozza meg, hogy végül hova jutunk.
Köszönőlevél
Hogyan tovább, ha azt érezzük, hogy komoly veszély közeleg? Ezt kérdeztük az előző hetiszakasz kapcsán bemutatott tárgy magyarázatában, és ez a kérdés fokozottan igaz a mostanira. A holokauszt után munkaszolgálatból, deportálásból Magyarországra visszatérő vallásos zsidók néhány év alatt újra az ábrahámi kérdéssel szembesültek: a szülőföldhöz ragaszkodjanak jobban, vagy az Örökkévalónak tetsző élethez? A szülőföldhöz rettenetes emlékek, a megbélyegzés, kirekesztés, gettósítás és deportálás emlékei fűződtek, ugyanakkor az egyre keményedő ateista diktatúra nem sok kiutat hagyott. Egy visszaemlékezésből ismerjük a stratégiát: „De mire hazajöttem, ő már megígérte, hogy elmegy Pápáról Szombathelyre, mert nagyobb hitközség volt, meg azt is látta, hogy a kommunizmus alatt ő nem tud vallási életet élni, tehát úgy közelebb volt Ausztriához, hogy aztán disszidálni tudjon. (...) Elment Szombathelyre, onnan disszidált”. Sokan gondolkoztak a pápai Grünvald József rabbihoz hasonlóan: Szombathelyre mentek, ahonnan közel volt a határ, és a helyi ortodox közösségben találhattak segítőket. „Wosner Gyula sokaknak segített a szökésben, nagyszerű személyes kapcsolatai voltak, és biztos anyagilag sem járt rosszul.” Nem mindenkinek sikerült, ezért a szombathelyi börtönben jelentős számú vallásos zsidót tartottak fogva, akiket illegális határátlépés (vagy annak kísérlete) miatt tartóztattak le. A szombathelyi rabbi, Horowitz József segített nekik, amivel csak tudott: kóser élelmezéssel, lelki táplálékkal. Amikor a rabbi 1949 novemberében megbetegedett, a börtönben lévő hívei szép levélben kívántak neki gyors felépülést.
Irodalom:
Gewürz Benő visszaemlékezése. In: Bacskai Sándor: Az első nap. Emlékképek az ortodox zsidóságról. Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 2004 205.
Cziffer Zsuzsa: „Ortodox leány az ateista diktatúrában”, In: Balázs Edit, Katona Attila, szerk.: Baljós a menny felettem. Vallomások a szombathelyi zsidóságról és a soáról. Szombathely: Magyar Izraeli Baráti Társaság, é. n. 235–240.