Jitró
2Mózes 18:1-20:22
Bár Jitró volt Mózes mesterünk apósa, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy foglalkozását tekintve bálványimádó főpap volt, ezért jogosnak tűnik a kérdés: miért róla van elnevezve a Tízparancsolatot tartalmazó hetiszakasz? Bölcseink szerint több jelentős hozzájárulása volt, ezek közül kiemelkedik a „lifnim misurát hádin” elvének megtanítása. „Ismertesd meg velük az utat, melyen járjanak és a cselekedetet, melyet cselekedjenek” (18:20). Bölcseink a „cselekedetet” szót a törvény betartására, a „melyet cselekedjenek” kifejezést pedig a fenti elvre vonatkoztatják. Ezt jelenti: se az egyénnek felebarátjával szemben, sem a bíróságoknak nem kell (szabad?) minden esetben a törvényt teljes szigorral érvényesíteni, hanem a lehető leghumánusabb módon kell az (érték)ítéletet meghozni. Rabbi Johanán sokat idézett kijelentése szerint Jeruzsálem azért pusztult el, mert a Tóra törvényei szerint ítélkeztek a bírák és nem a lifnim misurát hádin elvét követve. Mivel Jitró ezt az elvet nem közölte ennyire egyértelműen, ezért az a fő kérdés: bölcseink miért tartották fontosnak azt mondani, hogy ő tanította? Talán azért, mert úgy gondolták, hogy az élete nagy részét bálványimádással töltő és hatalmas ilyen irányú tapasztalat birtokában megtérő ember tudta leginkább, hogy a teljes szigor érvényesítésének vágya alapvetően bálványimádó praktika, és az egyistenhitet valló embernek ettől éppen úgy el kell távolodni, mint minden más, könnyebben felismerhető rítustól. Ha Isten mindig teljes szigorával fordulna felénk, akkor a Kinyilatkoztatás utáni negyvenedik napon elkövetett bűne (Aranyborjú) óta nem létezne a zsidó nép. Engesztelést nyertünk, ebből is fakadó kötelességünk, hogy gyakran felidézzük: a könyörület vonatkozásában is Isten képmására lettünk teremtve, ne tegyünk erőszakot önmagunkon.
Tóravért
„A teljes szigor érvényesítésének vágya alapvetően bálványimádó praktika” – még a bálványképek gyanúja esetén is? A kérdés különösen érdekessé válik, ha a zsidó szertartások során használt tárgyakat vizsgáljuk, hiszen ezeken számos esetben olyan motívumok is szerepelhetnek, amik első pillantásra idegennek, sőt akár tiltott ábrázolásnak tűnnek.
A 19. század elején, Bécsben készített Tóravért is ilyen ellentmondásos tárgy, amíg meg nem ismerjük a teljes történetét. A reprezentatív célokra készített, hatalmas, aranyozott ezüst tóradísz a nemesi címerekre emlékeztet: a koronával díszített baldachin alatt azonban nem nemesi címer, hanem a Tízparancsolat két kőtáblája helyezkedik el. A kőtáblák két oldalán jobbról Mózes, balról Áron féldombormű-alakja látszik a szokásos attribútumaikkal: Mózes – keresztény félrefordításból eredeztethető – szarvakkal, Áron pedig főpapi mellvérttel és füstölővel.
A második parancsolat („ne csinálj magadnak faragott képet…”) miatt az emberábrázolás tilalma enyhébben vagy szigorúbban, de folyamatosan jelen van a judaizmus történetében, ezért a tóravért használhatósága kérdéses lehet. Egy tanácstalan zsidó fel is tette a kérdést Schreiber Mózes pozsonyi rabbinak, akit rabbinikus művének címe alapján Hátám Szóferként is ismerünk. Ő az 1810-ben kelt rabbinikus válaszában úgy érvelt: Mózes és Áron alakja megjelenhet tóravérten, mert ábrázolásuk imakönyvek címlapjairól és egyéb nyomtatványokból már annyira közismert, hogy senki sem tekintheti őket bálványimádás tárgyainak. Ugyanakkor megemlítette, hogy a saját otthonában lévő tárgyakon lévő figurális ábrázolások esetében úgy járt el, amint az mestereitől látta: a figurák orrából, vagy füléből egy kis darabot lecsípett, hogy ne legyenek „teljes ábrázolások”, hiszen használatuk így már kétségen felül megengedett.
Irodalom
Mann, Vivian B.: Jewish Texts on the Visual Arts. New York: Cambridge University Press, 2000.
Heimann-Jelinek, Felicitas: „Judaica: An Interface Between Jewish and Non-Jewish Culture in Central Europe”. Studia Rosenthaliana 37 (2004): 147–62.