Vájécé
1Mózes 28:10-32:3
Jákob az atyai áldás birtokosaként indult el otthonról, de ettől még nem volt hol aludnia. Mint utólag kiderül, egy különleges helyen pihent meg, és álmot látott. „És álmodott: íme létra felállítva a földön, csúcsa pedig az égbe nyúl, s íme Isten angyalai fel és alá járnak rajta” (28:12). Jákob álmának jelentése természetesen foglalkoztatta mestereinket. A Szefer HaHinuh írja: „...az ember számára a legmagasabb szint a prófécia elérése, és nincs ezen a világon semmi, ami valódi tudás lenne a (spirituális) dolgokról, csak az igazi tudás, melyet próféciák révén szerez meg. ...Egy a sok ezer ember közül, aki eléri ezt a szintet, és csak olyan generációban, amelyik alkalmas erre. Ezért a Tóra megparancsolta, hogy az az egy ember nemzedékenként, aki eléri ezt a szintet, legyen ismert cselekedeteinek helyességéről köztünk, hogy prófétaként bízzuk meg, és hallgassunk rá abban, amit parancsol”. A Jákobnak mutatott létra kapcsán hangsúlyozza a tórai szöveg, hogy a „földre van állítva” (28:12), ami bölcseink szerint azt tanítja, hogy a földi kihívások teljesítésével elfoglalt embernek módja van elérni a szentség (kedusá) legmagasabb fokára. A Slonimer Rebbe ennél továbbmegy, mert szerinte a zsidó ember csak a materiális világba bevonva tudja elérni a szentséget. Ezért emeli ki a Tóra azt az egyébként kevéssé meglepő tényt, hogy a létra a földre volt állítva, mert ezzel nyomatékosítja: a szentséghez való megfelelő út valójában a világ teljességének megragadásával és egy magasabb cél felé irányításával kezdődik. Az Örökkévaló által teremtett világnak nincs egyetlen apró részlete sem, amit ne lehetne/kellene eszközként használni arra, hogy emelkedjünk általa a szentségben. De ez csak akkor megy, ha két lábbal a földön állva próbáljuk fejünket az égig emelni.
Haggada peszach estéjére
„Az Örökkévaló által teremtett világnak nincs egyetlen apró részlete sem, amit ne lehetne/kellene eszközként használni, hogy emelkedjünk általa a szentségben.” Összecseng ezzel múzeumunk hajdani igazgatójának, Naményi Ernőnek gondolata: „Szükséges a művészet megértése és megbecsülése és az a törekvés, hogy Isten szolgálatára szánt legkisebb eszköz is a szépség felemelő szellemével mozdítsa elő a lélek feltörését”. Naményi ezt 1936-ban írta, ugyanabban az évben, amikor megjelent az Ézsajás Vallásos Társaság Haggadája. A judaizmus reformirányzatával szimpatizáló Ézsajás Vallásos Társaság az 1930-as években működött Budapesten. Ez a szellemi műhely számos művészt ösztönzött modern zsidó tárgyak tervezésére és elkészítésére. Tevékenységük arra irányult, hogy a zsidó szertartásokhoz puritán és egyszerű, s közben esztétikus, szinte szakrális szintre emelt munkavégzés során létrehozott eszközöket használjanak. Ötvözték a szív munkáját (ima) a kéz munkájával: a fizikai valóságban álló létrán emelkedtek a szakrális magasságba, mint az első zsidó művész, a szentélyépítő Becalél. Naményi Ernő leginkább a könyvművészet és a tipográfia művészetét támogatta, kiemelve a szakrális szövegek méltó megjelenítésének fontosságát. A Haggada hosszas tervezés, egyeztetés után készült el a gyomai Kner nyomdában, majd a Magyar Bibliofil Társaság még ugyanabban az évben „a szép vallásos könyv előállítására irányuló törekvés megjutalmazásául” az év öt legszebb könyve közé választotta.
Irodalom
Naményi Ernő: „Tevan Margit szertartási eszközei”, Múlt és Jövő (1936): 76.
Komoróczy Géza. „Utószó”. In: Haggada. Reprint. Gyomaendrőd: Gyomai Kner Nyomda, 1993.