Vájéleh
5Mózes 31:1-31:30
„És most írjátok fel magatoknak ezt az éneket és tanítsd meg rá Izrael fiait...” (31:19). A Rambam írja e vers alapján, hogy minden zsidó férfinak kötelessége írni magának egy Tóratekercset, mert szerinte az „írjátok le magatoknak” kitétel az egész Tóra leírására kötelez, hiszen azt különálló részletekben nem szabad leírni. Ezt sokan elfogadták, de van egy másik, elsősorban Szaádja Gáonhoz köthető vélemény, mely szerint nem egyéni, hanem közösségi kötelesség Tóratekercset írni (vagy íratni). Rav David Kohavi szerint „hagyományaink szerint e pászuk azt tanítja, hogy mindenki köteles írni magának egy tóratekercset. E micvának világos a célja – a Tóra a szükséges eszköz ahhoz, hogy az ember tökéletesítse magát, és bizonyára egyetlen mesterember sem próbálná meg mesterségét saját szerszámok nélkül gyakorolni”. Rav Kohavi szerint a parancsból következik egyik másik kötelesség is: „igyekezzen mindenki szert tenni saját zsidó tematikájú könyvtárra”.
Ha valaki Tóratekercset írat, akkor az egész közösség megünnepli a jeles eseményt, nem marad titokban a nagyvonalú gesztus. Igaz ugyan, hogy az adakozás legmagasabb szintje, ha titokban történik – erre utal a Mislében (21:14) olvasható gondolat is, miszerint „aki titokban ad, csillapítja a haragot” –, de ez az egyéni szükségletekre adott jótékonyságra vonatkozik, mert így elkerülhető, hogy a felajánlást elfogadó ember megalázó helyzetbe kerüljön. De ha valaki közösségi célra ad, különösen, ha a kedusá (szentség, pl: új Tóratekercs stb.) ügyére áldoz, akkor nincs semmi oka rá, hogy titokban maradjon a neve, hiszen az általa kínált pénz senkit nem hoz kényelmetlen helyzetbe. Micva kihirdetni annak az embernek a nevét, aki Isten dicsőségére adakozik, mert tette jó példával szolgál a közösség többi tagja számára. Amint bölcseink kijelentették: „nagyobb az értéke annak, ha valaki másokat késztet jóra, mint amikor ő maga tesz jót”.
Tóratöredék
Tóratekercset íratni micva, és szerintünk Tóratekercseket megmenteni is az. 1942-ben Takács Pál két Tóratekercsdarabot küldött a múzeumnak azzal a megjegyzéssel, hogy azokat egy cipésztől vette, aki a háborús nyersanyaghiány közepette a zsidóellenes légkörben cipőbélésként kívánta felhasználni a pergament. A zsidó vallásjog szerint a használhatatlanná vált, közösségi felolvasásra alkalmatlan Tóratekercseket méltó módon el kell temetni. Ha tárgyunk egyszerűen egy Tóratöredék volna, akkor – mivel már nem javítható – a háláhá (vallásjog) előírásának megfelelően kénytelenek lennénk mi is eltemetni. Ezek a Tóratöredékek azonban már nemcsak Tóradarabok. A tekercs – és ezzel a zsidó vallás – meggyalázásával új tárgy keletkezett belőlük, melyet többé már nem Tóratekercsként, hanem a zsidó szakrális tárgyak meggyalázására emlékeztető relikviaként kezelünk. A zsidó múzeumok és könyvtárak gyakorlatában számos példát találunk teljes vagy töredékes Tóratöredékek megőrzésére, bemutatására. Magyarországon először 1896-ban, az Ezredéves Országos Kiállításon mutattak be (feltekercselt, a Tóra betűit nem felfedő állapotban!) Tóratekercset Kohn Sámuel főrabbi engedélyével. Napjainkban, a holokausztot bemutató kiállításokban a többé-kevésbé épen maradt tekercseket javasolt úgy kiállítani, hogy egy-két kolumnányi szöveg is látszódjék, lehetőség szerint olyan szöveghelyeknél, melyek további jelentéstartalmakkal bővíthetik a bemutatást. A kiállítás módjának, a tárgy kiállítási elhelyezésének ebben az esetben is biztosítania kell a tárgy méltóságát.
A Tóra elejéről és végéről származó darabokat (a Leh lehá és a Bálák hetiszakaszok töredékei) azért vásárolta meg Takács Pál, mert meg kívánta óvni a darabokat a további gyalázattól, és azért küldte be a múzeumnak, hogy mementóként emlékeztessenek a történelem e sötét szakaszára.
Irodalom
Abelson, Kassel: „Display of a Pasul Torah in a Museum Case. Responsa of the CJLS 1991–2000”, 1997. június 4.
Stier, Oren Baruch: „Torah and Taboo: Containing Jewish Relics and Jewish Identity ar the United States Holocaust Memorial Museum”. Numen 57 (2010): 505–36.