Behár
3Mózes 25:1-26:2
A smitá és a jóbél az Izrael földjétől függő parancsolatok kategóriájába tartoznak. Minden hetedik év a smitá, amikor a földet pihentetni kell, az ötvenedik év pedig a jóbél, amikor nemcsak tilos a termény betakarítása, de minden földterület visszaszáll az eredeti tulajdonosra. Bár mestereink időnként egymástól homlokegyenest eltérő módon értelmezték e törvények mélyebb jelentését és valódi célját, abban egyetértettek, hogy Isten ezekkel az előírásokkal azt kívánja tudatosítani: a föld az Ő tulajdonát képezi, és Ő az, aki biztosítja fennmaradásunkat. Ha így van – mondta Ráv Mose Zuriel –, akkor miért csak Izrael földjére érvényesek ezek a micvák? Az Örökkévaló birtokában van minden föld, nemcsak Erec Iszráel! A rabbi válasza: bár valóban Isten teremtette az egész világot, és továbbra is Ő annak egyedüli ura, de Izrael földjével alakított ki páratlanul szoros, közvetlen napi kapcsolatot (hásgáhá prátit). A belzi Rabbi Áháron szerint: „a smitá törvényeinek bevezetésénél írja a Tóra, hogy tartson a föld szombatot az Örökkévalónak” (25:2), amiből megtanulhatjuk, hogy a mezőgazdasági munkák szüneteltetése nem a talaj javítása okán lett elrendelve, hanem Isten utasítására. Miként ez a micva is a Teremtő miatt (és nem praktikus okból) adatott, ugyanígy az összes többi is kizárólag Miatta kötelezi Izrael fiait. „A hetedik évben azonban szombati nyugalom legyen a föld számára, szombat az Örökkévalónak” (25:4). A hetedik évet a Tóra összekapcsolja a szombat előírásával. Egy magyarázat szerint a két micva közös vonása, hogy anyagi veszteséggel járnak, azonban a parancsolatok megtartása által keletkezett hiány végül haszonként jelenik meg életünkben, hiszen az Örökkévaló áldását hozza magával.
Tóraköpeny a Zsidó Gimnáziumból
Az ómerszámlálás utáni ötvenedik napon beköszönt Sávuot ünnepe. Sávuot eredetileg mezőgazdasági, aratási ünnep volt, de amiképpen hagyományunk vallási-filozófiai tanításokká alakítja az eredetileg a földhöz kapcsolódó parancsolatokat, úgy a Sávuot is átalakult, és a tóraadás napjaként ünnepeljük.
1928 Sávuotján a Pesti Izraelita Hitközség gimnáziumának végzős osztálya egy Tóratekercset ajándékozott az iskola zsinagógájának. Ők már a második érettségiző évfolyamot alkották, hiszen a Lajta Béla és Hegedűs Ármin tervei alapján felépült gyönyörű, modernista épületet 1923-ban avatták fel – mellyel a közösségnek a 19. század vége óta tervezett vágya vált valóra. Az épületben zsinagóga is volt, melyet a korszellemnek megfelelően rendeztek be Widder Salamon tanár szellemi iránymutatásával. Ő kitűnően értette, hogy amiképpen a Tóra elfogadása minden nap megújuló alkalom, így ezt kell tükröznie a modern oktatási intézmény szellemi és vizuális világának is. A zsinagóga hatalmas díszablakainak alsó sávja a zsidó ünnepeket, a középső szakasza Izrael 12 törzsének szimbólumait, felső része pedig az egyes törzsek birtokán fekvő, történeti nevezetességű helyek tájképeit ábrázolja. Az új Tóratekercshez Elek Gyuláné adományozott Tóraköpenyt, melyhez a sávuotot ábrázoló díszablak motívumát használták fel. Az ablakon és így a Tóraköpenyen is az ünnep kettőssége jelenik meg: a középen hangsúlyosan látható kettős kőtábla-motívum szimbolizálja a Tóraadást, a mellette lévő kalász, sarló és kasza pedig az eredeti aratásünnepre utal. A kőtáblák alatt látható búzakéve felidézi az ünnepet megelőző ómerszámlálás időszakát. A zsidó gimnázium szellemiségében, oktató munkájában hangsúlyt helyezett a vallásos nevelés mellett Izrael földjének szeretetére is, ezt fejezi ki a díszablakok rendszere, és az erre reflektáló Tóraköpeny. Az érettségi után az osztály Widder tanár úrral Palesztinába utazott, ahol az ősi szent helyek mellett a diákok megismerkedtek a cionista települések életével is.