Aszódi Weil Erzsébet

(Budapest, 1901 - Budapest, 1976)

Tizenhat évesen vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahol néhány évi festészeti tanulmány után a rézkarckészítést választotta, Deák-Ébner Lajos és Olgyai Viktor növendékeként. Később Fényes Adolfnál tanult. 1922-ben elnyerte a Szinyei Társaság festészeti díját. Először önállóan az Ernst Múzeumban állított ki 1926-ban, ugyanitt 1930-ban és 1933-ban is rendezett gyűjteményes kiállítást. A Párizsban készült rajzokait, rézkarcait a budapesti Ernst Múzeumban mutatta be. E sikereknek köszönhetően Zichy Mihály grafikai díjat kapott, ez újabb tanulmányútra adott lehetőséget a számára. Így jutott el a Földközi-tenger különböző tájaira, Olaszországba, majd vissza Párizsba. Ebben az időszakban készült alkotásaiból számos szociálisan érzékeny képét őrzi a Múzeum. 1922-től munkáin már tükröződött a társadalmi problémák iránti érdeklődés: munkásokot (például bányászokat), katonákat, elesetteket ábrázolt, emellett allegorikus, mitologikus művekkel, táj- és utcaképekkel is jelentkezett.  A háború alatt Budapesten svéd nyelvtanára révén anyjával együtt egy svéd védett házba kerültek, majd a gettóba hurcolták őket.

Később már csak rézkarcokat készített, a háború után pedig a szocialista korszak témái felé fordult: az ipar és a közlekedés fejlődéséről „tudósított”, valamint különböző női szerepeket (munkásnő, anya) mutatott be, gyakran a keresztény ikonográfia segítségével.

A Múzeum gyűjteményében található az 1944–1945-ben keletkezett – menekülőket, bujkálókat ábrázoló, a keresztény ikonográfia elemeit is felhasználó – allegorikus rézkarcait. A Múzeum őrzi továbbá a művész Bartók Béláról készült rézkarcát is.