MILEV

Anna Margit

64_2085_o (2).jpg

Anna Margit: Önarckép

Anna Margit

Festő (Borota, 1913 - Budapest, 1991) Anna Margit 1913-ban született egy Borota közeli tanyán Sichermann Margit néven. 1930-tól Budapesten élt, 1932-1936 között a Képzőművészeti Főiskoláról eltávolított Vaszary János magániskolájában (Új Művészeti Főiskola) tanult. Itt ismerkedett meg Ámos Imrével, akivel 1936-ban házasságot kötött. 

Anna Margit életművének központi eleme az önarckép, amelyeken különböző szerepekben: hol bábuként, hol babaként, hol táncosnőként, hol múzsaként, hol megváltóként, hol özvegyknét tűnik fel. A különböző szerepek és attibútumok segítségével saját bevallása szerint önnön önéletrajzát festi meg a magyar folklórhoz köthető, naiv festészet eszközeihez. A Magyar Zsidó Múzeumban, mindkettőt az 1940-es évekből, az egyik egy tempera festmény, a másik pedig egy ceruza rajz.

Igen fiatalon, 1930 körül Budapestre ment, ahol a főiskoláról eltávolított Vaszary János magániskolájában (Új Művészeti Iskola) tanult. Itt ismerkedett meg Ámos Imre festővel, akivel többévi együttélés után, 1936-ban összeházasodtak. 1973: a Munka Érdemrend arany fokozata; 1975: érdemes művész; 1987: kiváló művész. A legkorábbi művei Ámos Imrével szoros kölcsönhatásban, szellemi rokonságban születtek. A harmincas években világos színekkel festett jelenetei, réveteg tekintetű nőalakjai tárgy nélküli nosztalgiával itatódnak át. Többnyire önmagát ábrázolta, az önarckép mindvégig központi szerepet játszott művészetében, életműve mintegy önéletrajzzá állt össze. Képei ekkor erősen dekoratív jellegűek voltak, az egymáshoz közeli tónusok a franciákat, mindenekelőtt Bonnardót idézték. Művészi érdeklődésének középpontjában Gulácsy, Csontváry, Derkovits, Chagall, Picasso állt. 1937-ben, a világkiállítás idején, Ámos Imrével Párizsba mentek, ahol találkoztak Chagall-lal, de sem életüket, sem művészetüket nem alakították át alapvetően az itteni élmények. 1938-1941 között a nyarakat Ámossal együtt Szentendrén töltötték, baráti körükhöz tartozott többek között Vajda Lajos, Vajda Júlia, Korniss Dezső, Kelemen Emil, Rozsda Endre, Barta Lajos, Bán Béla. A negyvenes években – Ámos Imre egyre gyakoribb munkaszolgálatainak idején – rajzain, festményein a kontúrok megerősödtek, abroncsszerűen fogták körbe, szorították önmagukba a formákat. Az önarckép olyan meghatározó jelentőségű, hogy a műfaji kereteket áttörve, kép a képben motívumként gyakran a csendéleteken is megjelent. A nőalakokba szinte kivétel nélkül önmagát helyettesítette be, szerepeket keresett és próbálgatott – ő a táncosnő, a múzsa, Venus, festőnő, prostituált, árva, menekülő. 1945-ben az Európai Iskola egyik alapító tagja volt. Már 1945 előtt megvoltak az előzményei annak a groteszk, csupán fejből, kézből és a felsőtestből álló bábunak, aki most szinte egyetlen elemi formára, a gömbfejre egyszerűsödve különböző szerepekben merítkezik meg: hol megváltó, hol próféta, halász, párka, özvegy. Ezekben a bábukban is gyakran önarcképeket festett, a hasonlóság helyett az attribútumok szolgálják az azonosítást. A korábbi temperatechnika után olajjal festett, színei egyre harsányabbak, nyersebbek lettek. A gyermekrajzok egyszerűségére emlékeztető, ugyanakkor elementáris erejű, a népművészet és a kultúra archaikus rétegei iránt fogékony festészet gyökerei Vajda és Korniss szentendrei programjáig nyúltak vissza, az Európai Iskola tradícióválasztásában kapott megerősítést, s rokon a COBRA-csoport felfogásával. Az Európai Iskola megszűnése után jó ideig nem kapott önálló kiállítási lehetőséget, 1948 és 1953 között elhallgatott. Amikor újra dolgozni kezdett, a baba, bábu, bohóc lesz ismét a témája. Irodalmi ihletésű, elbeszélő képeket is festett. Az ötvenes évek végére a bábutematika mellett megszületett egy lírai, a szecessziót, Gulácsy alakjait idéző, visszafogottabb színeket használó, illetve szénnel vászonra készült műcsoport. A népművészet, a városi folklór iránti érdeklődése megmaradt, de át is alakult, a krumpliasszonyokon, lopótök figurákon keresztül jut el a modern giccsig. Mind festésmódja, mind témái a groteszkhez közelítettek, a szürreális és expresszív látásmód egyaránt jellemezte. A “popular imagery” témái, a vásári portékák, az üvegfestmények, a “cselédfolklór” ihlette bibliai tárgyú képeit. A zsidó vallás, szokások már a háború előtti munkáin megjelentek, akkor azonban mintegy elrejtette, míg a hatvanas évek végétől egyértelműen, azonnal felismerhetően festette meg ezeket. A hetvenes években a naiv, tudatos primitivizmus, a festményekbe ragasztott giccstárgyak, fotók, rendkívüli színesség uralta képeit. A népművészet iránti érdeklődése aktualitást nyert a táncházmozgalmak, a népi kultúra újrafelfedezése idején. A családi és történelmi tragédiákat egyaránt a bábukban mutatta meg. A hetvenes évektől haláláig a háború és a zsidóság, az özvegység, a magány tragédiáját dolgozta fel ironikus, groteszk, gonosz és démoni hangokkal, ambivalenciával átitatott képein. Továbbra is önarcképeket festett, amelyek olykor metaforákká vagy allegóriákká alakultak. Saját testének deformálódását, az elmúlás előtti stációkat festette meg, képei egyre keserűbb hangvételűek, amit erősítettek a “beszélő” címek, s a vászon hátoldalára írt üzenetek. Műveit jelentős magán- és közgyűjteményekben őrzik, köztük a Magyar Nemzeti Galériában, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, a szentendrei Ferenczy Múzeumban, és az ugyanitt, 1984-ben megnyílt Anna Margit-Ámos Imre Emlékházban.

A Képzőművészeti Főiskolát Vaszary János növendékeként végezte el 1936-ban. 1937-től nyaranta férjével, Ámos Imrével együtt a szentendrei művésztelepen dolgozott. 1946 és 1948 között az Európai iskola rendezésében állította ki a naiv, gyermeki látást és a szürrealista asszociációkat egyesítő műveit. Fintorgó nőalakjai, bizarr figurái álomittas hangulatukkal a lélek mélyrétegeinek rezzenéseit közvetítik. A hetvenes évektől kezdve népművészeti motívumok épültek bele a primitív iránt mindig is vonzódó művészetébe, amelyre harsány színvilág és egy paraszt-rokokónak mondható buja díszítményesség lett a jellemző. A népi bábukat idéző, rikítóan színes és virágokkal, csipkékkel, girlandokkal felcicomázott figurák kihívó esendőségükben az emberi lét groteszkségét, olykor egyenesen az abszurditását sugallják. Gyűjteményes anyagát 1948-ban és 1968-ban mutatta be az Ernst Múzeumban. 1984 óta Szentendrén állandó kiállításon láthatók a művei.

Festő (eredetileg Sichermann, majd Sólyom). A Vaszary-festőiskola növendéke volt (1932-36) Első kiállítását 1936-ban férjével, Ámos Imrével együtt az Ernst Múzeumban rendezték meg. 1937-ben mindketten Párizsba utaztak, s megismerkedtek M. Chagall-lal - első korszakában Ámos művészetével rokon felfogású, a lírai hangütést groteszk elemekkel ellenpontozó műveket alkotott. 1945-1948 között - Európai Iskola tagjaként több egyéni és csoportkiállításon szerepelt. Ekkor jelent meg műveinek alapmotívuma, a bábu mint a történelem viharainak kiszolgáltatott ember jelképe. Festésmódja nyersebbé, elementárisabbá vált. 1949 után sokáig nem lehetett részese a művészeti életnek. Az 1960-as évek közepétől jelentkezett újra hol fojtott tragikumot (Sétalovaglás, 1967), hol gyermeki tisztaságot (Mese, 1964) sugárzó jelenteivel, a bábumotívum fekete humorral átszőtt, a szürrealitás és az expresszivitás eszköztárából merítő metamorfózisaival. Szentendrén 1984-ben állandó kiállítás nyílt Anna Margit és Ámos Imre műveiből.

Művei a gyűjteményben: 

Kiállítások: 

ARC-KÉP-MÁS