A név mint statisztikai adat
II. József 1785-ös rendelete értelmében lehetőség nyílt arra, hogy a zsidók városokban lakjanak. Sokan költöztek az ekkoriban rohamos fejlődésnek induló Pestre is: fiatalok, akik itt alapítottak családot. Az államnak befizetendő, valamint a közösséget fenntartó adók felosztásához szükségessé vált a gyorsan növekvő zsidó népesség nyilvántartása, összeírása. Az 1832-es összeíráshoz – a könnyebb használat érdekében – már mutatót is készítettek, amely feltünteti a családok (jegyzékben használt) sorszámát és a lakcímükben szereplő házszámot a héber betűkkel leírt családnevek mellett. Az összeírásból megismerhetjük a családfők foglalkozását, a családtagok születési helyét, életkorát, jogállását és anyagi helyzetét.
A Dohány utcai zsinagóga építési költségeinek biztosítása érdekében már az építés előtt elkezdték értékesíteni a felépítendő zsinagóga üléseit. A komoly ingatlanvagyonnak számító zsinagógai hely megvásárlását adásvételi szerződésben rögzítették, a tulajdonjogot pedig kis füzet alakú üléskönyvvel igazolhatta a tulajdonos. Az ülések későbbi, 1859 és 1950 közötti adásvételét négy hatalmas jegyzőkönyv tartalmazza. A könnyebb eligazodás érdekében a mutató, amely a zsinagóga alaprajzát követi, az éppen aktuális viszonyokat tükrözi: tulajdonosváltás esetén kihúzták a régi tulajdonos nevét, és fölé írták az újét.
A nemzetközi zsidó segélyszervezetek a túlélők támogatása mellett kulcsszerepet játszottak a magyarországi holokauszt korai dokumentációjában is. A Zsidó Világkongresszus 1936-ban alakult, a galut (száműzetés) zsidóságának világparlamentjeként, területi elvek alapján. Alapokmánya szerint a zsidó nép szolidaritása hívta életre az antiszemitizmus elleni küzdelem jegyében. A Zsidó Világkongresszus két végrehajtó bizottsággal működött: egy amerikai és egy európai testülettel. Az egyes részterületek elvi irányítását (politikai, kulturális, organizációs, rekonstrukciós és más) bizottságok látták el, az operatív feladatokra hasonló munkamegosztásban hivatali szervezetet, osztályokat hoztak létre. Az egyes országok zsidósága egy-egy nemzeti tagozatként tagolódott be a szervezetbe. Magyarország 1946-ban csatlakozott ehhez a szervezethez (a tagozat ügyvezető elnöke dr. Geyer Albert, főtitkára dr. Róth Siegfrid lett), 1952-ben azonban megszüntette részvételét. A Zsidó Világkongresszus Statisztikai és Tudakozó Hivatalának Dokumentációs Osztálya készítette el ezt a kartotékrendszert közvetlenül a háború után. Az alfabetikus rendbe helyezett kártyákon feltüntették az áldozatok személyi adatait, valamint haláluk helyét, idejét és körülményeit.
Az egyik legelterjedtebb, napjainkban is virulens antiszemita toposz a zsidóságot a bolsevizmussal kapcsolja össze. Magyarországon ezt a hiedelmet erősítette, hogy a szélsőbaloldali diktatúrák számos kulcsszereplője zsidó származású volt. Valójában a zsidók nagy többsége éppúgy elszenvedője lett a politikai erőszaknak, mint az egész társadalom, sőt különféle okokból (lévén tőkések, értelmiségiek, vallásosok, cionisták) gyakrabban kerültek a kommunista hatalom célkeresztjébe. A Rákosi-diktatúra idején „osztályellenségként” kitelepített budapesti polgárok mintegy ötöde zsidó származású volt, miközben a zsidók aránya a lakosság egytizedét sem érte el. A Budapesti Izraelita Hitközség igyekezett közbenjárni a kitelepítettekért, emberiességi szempontokra és a korábbi náci üldözés tényére hivatkozva. A 264 család adatait tartalmazó részleges névsor Hübsch Alfréd irathagyatékában maradt fenn. (Hübsch Alfréd a hitközség szociális ügyekkel foglalkozó csoportját vezette.)