Hiányzó sors

A Hiányzó sors című sorozat lapjai frottázstechnikával készültek, amelyet Rajk már korábbi munkáiban is használt. Az eltűnt demokratikus értékek emlékét idézve a magyar közéletből már hiányzó, számára fontos halott emberek portréinak dörzsnyomatát készítette el – célja, ahogy ő fogalmazott, a „kiradírozottak visszasatírozása” volt. 

A francia átdörzsöl (frotter) szóból származó elnevezés, a frottázs az egyik legősibb nyomatkészítési technikát jelöli: az érdes, térbeli kiterjedéssel rendelkező felületre helyezett papíron a grafittal, szénnel, zsírkrétával, krétával végzett satírozás eredményeképp megjelenik a papír alatt rejlő tárgy mintázata (jelen esetben a falakba karcolt nevek). 

A Rajk által gyászmunkának és intő figyelmeztetésnek szánt, különleges technikájú munkák műfaja révén egy sokrétű művészeti „projektnek” lehetünk tanúi. Rajk satírozással töltött ideje az akcióművészethez vagy a land arthoz is köthető, hiszen nem egyszer esőben, az időjárásnak kiszolgáltatva végezte a rituáléhoz hasonló, terápiajellegű munkát, melynek központi eleme az általa ott töltött idő, maga az összpontosítás – a közvetítés az élők és a holtak között. Mintha ezzel kívánta volna „viszonozni” az áldozatok erőfeszítéseit, akik minden őket sújtó körülmény ellenére a kezük ügyébe akadt eszközökkel vésték be nevüket a téglafalba. A láger egykori területén töltött idő mellett ugyanolyan meghatározó a felkavaró szituációtól való eltávolodás, amikor manuális és digitális úton, újra és újra feldolgozta, átformálta a frottázsokat, saját otthonába „áthelyezve”, „szimulálva” a láger téglafalait.

A sorozat eszmei és gyakorlati vonásai, síkjai több magyar és nemzetközi párhuzamhoz, asszociációhoz vezetnek bennünket. Rajk maga is kiemelte Max Ernst szürrealista frottázsainak fontosságát. A technika avantgárd megközelítése mellett nem kevésbé fontos az ősi eljárás gyászmunkához köthető aktusa. A lenyomat mint halotti maszk, mint az élet „átmentése, rögzítése” a művészetben is megjelenik: például Antoni Tàpies testrészekről készített frottázsai juthatnak eszünkbe. A háborús traumákhoz kötődő gyászmunka képzőművészeti párhuzamait, a történelem sebeinek megjelenítését, azok betapasztásának szándékát láthatjuk Günther Uecker Szög-képein (ahol szögek fúródnak különböző felületekbe) vagy Anselm Kiefer alkotásain, amelyek természeti metaforákkal jelenítik meg a háború pusztítását, sebeit.

Rajk Auschwitzban készített frottázsai a huszadik századi magyar kultúrtörténet szálaihoz is elvezetnek bennünket. A téglafalakba karcolt nevekhez hasonlóan válik szimbolikussá maga az íráskép és az írás folyamata Esterházy Péter híres Ottlik-lapján. Az író 1982-ben egyetlen papírlapra másolta kézírással Ottlik Géza Iskola a határon című művét – írással tisztelegve az írás előtt. A kódexmásoláshoz hasonló aprólékos munka szakrális, mantraszerű jellege megmutatkozik Rajk későbbi gesztusában is.

A holokauszt kollektív képzőművészeti emlékezeteként áll előttünk Ország Lili életműve: az auschwitzi téglafalakhoz hasonló képfelületekre rajzolt gesztusszerű írásjelek a múlt roncsoltságát, rétegzettségét szimbolizálják. Ország Lilinél a betűk karcolások, nyomok, jelek: traumák nyomai, töredékek, amelyekre már nem emlékszünk pontosan. 

Rajk László éppen ezt az emlékezetmunkát, az elfeledett áldozatok megszemélyesítését kívánta elvégezni – egy-egy pillanatra felvillantani őket a múlt homogén falából. Ahogy Georges Didi-Huberman írja, „a lenyomat nem készít semmit, mégis létrehoz valamit”, amivel „a láthatatlan is láthatóvá válik”.