A név mint emlék
A társadalmi kirekesztés egyik jeleként a magyar állam a második világháború idején kizárta a fegyveres katonai szolgálatból zsidó polgárait, akik 1939-től mind nagyobb számban kerültek munkaszolgálatos alakulatokba. Ez különösen a korábban frontszolgálatot teljesítő idősebb generáció számára jelentett megaláztatást. Ezt a siviti táblát a kárpátaljai havasokban, a Riptinec-patak völgyében dolgoztatott munkaszolgálatos egység tagjai faragták, hogy a zord körülmények között is az előírások szerint tudjanak imádkozni. Kísérőszövege a testi és lelki szorongattatásaik ellenére is megnyilatkozó hazafias és vallásos érzelmeik megrendítő bizonyítéka.
Az első világháborút lezáró békerendszer változásokat hozott a Közel-Keleten is. Az 1917-ig a Török Birodalomhoz tartozó „Szentföld” brit igazgatás alá került. A britek eleinte támogatták egy zsidó nemzeti otthon megteremtését, s engedélyezték a cionista bevándorlással érkezők letelepedését. Ezekben az években több ezer, főként európai zsidó költözött az ősi Izrael egykori területére. Mindezt az arab nacionalisták ekkor már ellenségesen fogadták. 1929 augusztusában a jeruzsálemi arab lakosság egy része késekkel és botokkal felfegyverkezve benyomult a jeruzsálemi Óvárosba, és megtámadta a zsidó közösséget. A zavargások átterjedtek más településekre is, a közösség számos tagját megölték, másokat otthonuk elhagyására kényszerítették. A legsúlyosabb incidens Hebronban történt, ahol a felbőszült tömeg betört a zsidók házaiba, volt, akit élve égettek el, volt, akit agyonvertek vagy leszúrtak, a nőket és a fiatal lányokat megerőszakolták, az otthonokat pedig kifosztották. Közös gyászjelentésük a Hebronban, Jeruzsálemben, Cfáton, Jafón, Haifában, Huldában és Ber Tuvjában 1929. augusztus 23–29. között meggyilkolt 133 ember nevét sorolja fel. A zavargások után készült gyászjelentés egy példánya Budapestre is eljutott, melyre a Pesti Izraelita Hitközség iktatott iratai között bukkantunk rá. A zsidó közösségek világszerte felemelték szavukat a mészárlás ellen: a magyar zsidóság képviselői kiemelt fontosságú helyen, a régi Képviselőház Bródy Sándor utcai épületében tiltakoztak a történtek miatt.
Pápa Pápai Elemér az 1930-as évektől hivatásszerűen foglalkozott családfakészítéssel. Az összegyűjtött adatok alapján szimbólumokkal gazdagon díszített családfákat készített ügyfelei részére. A Világosság 1947. december 25-i száma humoros tárcában számol be a háború utáni nem szokványos megélhetési forrásokról. A cikk szerint a genealógus egy Dob utcai kocsmában rendezte be irodáját, és így nyilatkozott munkájáról: „Én kérem szépen, a magam családfáját kutattam 1562-ig, és kutatás közben rájöttem arra, hogy Pesten minden ötödik ember rokonom. Mikor teljesen kész volt a családfa, egy este a Rajna cukrászdában összejövetelt tartott a Pápa nemzetség, és kiderült, kérem, hogy még egy 113 éves váci aggastyán is eljött közénk.” Pápai gyűjteményének egy része, 136 megrajzolt családfa a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban maradt fenn.
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közösségi múzeumként hűen őrzi a zsidó családok rá hagyományozott emlékeit. Gyakran előfordul, hogy nem sokat tudunk a személyes hagyatékok, naplók, fényképek mögött húzódó családokról. Lantos Klári 1929 és 1932 között a 3.b osztály tanulója volt. Emlékkönyve a minden lány számára ismerős bölcsességek, jókívánságok mellett osztálytársai neveit is őrzi: Bán Éva, Biró Piroska, Blum Piroska, Boschán Evelin, Ehrenreich Kató, Holzer Erzsi, Kalmár Márta, Kanizsai Zsuzsa, Kupferschmied Márta, Ladányi Györgyike, Lantos Klári, László Edith, Lengyel Vera, Riesz Bartos Anna, Rouass Amy, Sáfrány Lívia, Somogyi Éva, Stern Kató, Sterner Éva, Strélinger Zsuzsa, Szabados Edith, Vidor Éva, Weiszberger Alice, Zsoldos Magda. Az emlékkönyv néhány családi fényképet is rejt. A privát fotók látványa több okból is megrendítő. Ezeket a személyes emlékeket ugyanis nem családi körben nézegetik a leszármazottak, így most a múzeum tölti be a fénykép emlékező funkcióját, és a más családok fotói az „akár az én családom is lehetne” érzést sugallják. Hiszen, ahogy Susan Sonntag fogalmaz: „a fotó halhatatlansággal ruházza fel a kép témáját és szereplőit” – megfellebbezhetetlen bizonyítékként, hogy Lantos Klári létezett.