A zsidóság és a név
A zsidóság és a név
„Azt találjátok, hogy három név van, amin az embert hívják: egy, amin az apja és az anyja hívja, egy, amin az emberek hívják, és egy, amit ő maga érdemel ki magának. A legjobb mind közül az, amit saját magának érdemel ki.” (Midrás Tanhumá, Vajakhel 1.)
A zsidó tradícióban központi elem, mindennek az alapja az írás, és valamennyi betű szentséget hordoz.
A név is szöveg: az írásnak kijáró tisztelet övezi, sőt néha már-már mágikus többletjelentést hordoz. Isten nevét sem leírni, sem kiejteni nem szabad: csupán négy betű jelzi a kimondhatatlant, amit Adonájként vokalizálunk.
A korai bibliai időkben a személynek adott név többnyire a születés valamely körülményéhez kapcsolódott – így kapták nevüket a bibliai ősatyák. A héber Bibliában olvasható 2800 személynévnek nemcsak konkrét jelentése, hanem spirituális, sorsformáló jelentősége is van. Ma is használjuk őket, de már a babilóni száműzetés idején megjelentek a környező társadalmakból átemelt nevek is, melyek eredeti jelentésére ma már csak a tudomány emlékszik.
A zsidó névadás hagyományosan a személynévből és az apai névből áll, összekapcsolásukra a "ben" (fiú) szócskát használják. Ábrahám ben Mózes = Ábrahám, Mózes fia. Emellett továbbra is élnek a bibliai korszakba visszanyúló, a kohanita vagy a lévita származásra utaló, törzsi nevek.
Hagyományos héber nevén válik valaki Ábrahám szövetségének tagjává, így hívják fel a Tórához, ezen a néven alapít családot, és így emlékeznek meg róla halála után.
A vezetéknév – a ma már gyakran nosztalgiával emlegetett régi családnév – csak a 18. század végén, a modernizáció jeleként lett használatos. II. József 1787-ben elrendelte a zsidóknak (akik addig nem viseltek vezetéknevet), hogy 1788 januárjától fogva öröklődő német vezetéknevet kötelesek választani. Elvben szabadon választhattak, de sokszor a bizottság akarata érvényesült. Voltak, akik országokról vagy városokról kapták nevüket, gyakran arról a területről, ahonnan származtak. Mások a héber nevük német fordítását vették fel, vagy anyjuk nevéből képezték családnevüket. Foglalkozásnevek, személyes tulajdonságok jelzői is családnevekké válhattak. A hagyományokhoz való ragaszkodás jeleként sokan foglalkozásuk héber megfelelőjét vagy annak rövidítését választották.
Ekkor vált szükségessé az is, hogy az egyre növekvő zsidó közösségek nyilvántartsák tagjaikat, ebben segítette őket az állandó egyedi név. E neveket őrzik a közösségi összeírások, hevrakönyvek, az írott örökségdokumentumok.
A németes hangzású neveket a 19–20. század névmagyarosítási hullámában sokan cserélték magyar hangzásúakra.
Bármelyik névváltozattal idézünk valakit, a neve mindenkinek az emlékműve is: addig emlékszünk, amíg felidézzük a nevét.
“Adok nékik házamban és falaimon belül helyet és nevet, (...) örök nevet adok nékik, a mely soha el nem vész” (Jesája 56:5)