A név mint identitás
A „kalapos király” uralma sorsdöntő évtizedet jelentett a magyar zsidók történelmében. Bár II. József maga sem volt mentes a zsidó alattvalói iránti előítéletektől, helyzetük javítását racionális alapon és felvilágosult elvei miatt is szívén viselte. Úgy gondolta, hogy a társadalmi-gazdasági korlátok lebontása, valamint a nyelvi-kulturális asszimiláció megszünteti majd a zsidóellenességet, és növeli a birodalom stabilitását. Ennek jegyében elrendelte, hogy a zsidóknak egységesen német családneveket kell felvenniük. Ugyanakkor szabályozták az utónévadást és az anyakönyvvezetést is. A gyors végrehajtás és az állami kényszer miatt viszonylag szűk névkészlet alakult ki, az új nevek sok esetben a továbbiakban is utaltak a zsidó származásra. A magyar zsidók többsége mindmáig ugyanezeket a neveket viseli.
A közösségben történt haláleseteket rögzítő hevrakönyvek mellett a másik elterjedt jegyzőkönyvfajta, a móhelkönyv a körülmetélésék feljegyzésére szolgál. A zsidó fiúgyermekeket nyolcnapos korukban, a körülmetélés során veszik fel „Ábrahám szövetségébe”, s ekkor kapják meg nevüket is. A móhelkönyvek tartalmazzák az újszülött fiúnak és apjának héber nevét, valamint a körülmetélés idejét. Ebben a móhelkönyvben a héber neveket és azok jiddis megfelelőit is felsorolják. Erre azért volt szükség, mert a hagyományos zsidó névadási gyakorlatban az újszülött gyermek nem kaphatja élő szülője vagy nagyszülője nevét, ám a névmegfeleléseket nem mindenki ismerte. A pirossal írt jiddis névváltozatok mellett felsorolták a velük azonosnak tekintett héber neveket (fekete betűkkel). Az eltérő kiejtésből adódó névváltozatok mellett feltüntették a héber nevek német (jiddis) fordításait is. Például a Hirs névnek (jelentése németül/jiddisül: szarvas) a héber Cvi, illetve a Naftali név felel meg. Ez utóbbi Izrael egyik törzsének neve, amelynek jelképe a szarvas.
A nevek megváltoztatása a beolvadni igyekvő kisebbségek törekvéseinek fontos szimbóluma volt. Az elmúlt kétszáz évben Magyarországon is százezrek döntöttek úgy, hogy családi nevüket, de gyakran utónevüket is megváltoztatják. Ez túlnyomórészt az idegen hangzású nevek magyarosítását jelentette. A magyarországi zsidók egy részének intenzív azonosulási, beolvadási készségét ismerve nem meglepő, hogy más kisebbségi csoportokhoz képest jóval nagyobb arányban szerepeltek a névmagyarosítók között. Ez a mozgalom különösen két történelmi időszakban volt látványosan erős. A millennium okozta hazafias fellángolást követő negyedévszázadban (1894–1918) a névmagyarosítók több mint fele, a holokauszt utáni években (1945–1948) pedig több mint egyharmada zsidó volt. Ez családtagokkal együtt az első periódusban több mint 50 ezer, a másodikban közel 25 ezer embert jelentett. Elsősorban a városi neológ középosztály és az elit képviselői változtatták meg a nevüket, kezdetben inkább őszinte hazafiságból vagy pragmatikus megfontolásból, később már a teljes beolvadás, a menekülés, bujkálás szándékával is.
Nevek a beilleszkedés és a hagyományőrzés határán. A Munk család háromszáz évre visszavezethető históriája megtestesíti a magyarországi zsidók történelmének legjelentősebb fordulatait és drámáit. A hagyományhoz és a modernséghez fűződő változó viszonyt jelzik a családnév és az utónevek változtatásai generációkon át. A neves morvaországi rabbidinasztiából származó, mélyen vallásos és hagyománykövető Beer Munk 1851-ben azért feddte meg felnőtt fiát, mert fültanúja volt, hogy a Meir Ávrahám nevet elhagyva, Munk Adolf úrnak szólítja a környezete: „Áldott emlékű bölcseink mondották, három dolog érdemében váltattak meg őseink Egyiptomból. És ezek egyike volt, hogy nem változtatták meg nevüket.” Harminc évvel később Adolf elsőszülött fia, a későbbi hírneves nyelvész és orientalista Munkácsi Bernát egyetemistaként magyarosította családnevét, alighanem tudományos és társadalmi előmenetelét szem előtt tartva. Az utónévadási tradíciókhoz mégiscsak ragaszkodott. Miután fia, a pesti hitközség főtitkáraként és múzeumigazgatóként híressé vált Munkácsi Ernő a hagyományt követve a saját édesanyja nevét adta elsőszülött leányának (Paula Éva, 1928–2012), Bernát szerette volna, ha a következő leánygyermek a dédanya, Stein Sára nevét kapja. Értesülve a második lányunokája születéséről, Munkácsi Bernát a következő szavakkal feddte meg fiát, Ernőt és feleségét: „Te, ki a »történeti gondolat« és a »hagyomány« ápolását szorgalmazod, bizonyára rajta leszel, hogy valahára egy unokám boldogult édesanyám nevét viselje. Igen szép név a »Sárika« magyarul is, de utóbbival nem sokat törődöm. Csak a több (pláne 3) név adását tartom igen ízléstelennek, mert az arisztokrata társadalomba való törtetés szimbóluma. Egyszerű zsidó nőnek nincs három utóneve, s nem is tudom, kinek példája áll előttetek.” Az atyai intés után az akkor született lány is (mint az elsőszülött) csak két nevet kapott: Mária Veronika (1930–2013).