1831 július 12-én a pápai Szalczer Ignácz 28 éves vékony termetű fűszerkereskedő zsidó útlevelet kért, hogy Pápáról „Isten kegyelmébül egészséges Helyből, ahol sem Cholera, sem más dögletes s ragadós nyavalya nincsen” Óbudára utazhasson „fogadott kocsin”, felesége „visszahozása végett”. Szalczer Ignác végül július 17-én, vasárnap kelt útra, és az útjába eső valamennyi település járványügyi főfelelőse bejegyezte, hogy ott volt. Még vasárnap eljutott az „epemirigytül mentes” Veszprémbe, Ösküre, Várpalotára, és hétfőn, 18-án megérkezett Székesfehérvárra. Áthaladt Pákozdon, Tétényben és Budán is. Abban az évben 19-én volt a Tisa beAv-i böjtnap, aznap nem utazott, és 20-án már újra Székesfehérváron volt, vagy voltak immár a feleségével együtt.
Az első világháborút követő társadalmi változások eredményeként megváltozott a nők társadalmi helyzete, melyet a korszak divatja is tükrözött. Divatba jött a rövidebb szoknya, a fiús, rövid haj és a kényelmesebb szabásvonal. A zsidó társasági életet, családi eseményeket megörökítő fényképek tanúsága szerint a női viselet a zsidó közösségben is követte a trendeket. Az test vonalát követő, gyakran ujjatlan ruhák nem feleltek meg a konzervatívabb, vallásos közösségben elvárt, visszafogottságot és szemérmességet kívánó normáknak. A Budapesti Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség 1925-ben kiadott utasításában megtiltotta a kivágott és ujjatlan ruhák viselését a zsinagógai istentiszteleteken. A keménylapos, kifüggeszthető utasítás két nyelven jelent meg, jelezve, hogy 1925-ben a pesti ortodoxia egy része még könnyebben megértette a héber betűkkel írt német nyelvet, mint a magyart. Számukra az utasítás még szigorúbb: míg a magyar szöveg az „ujjak nélküli” ruhát nem
engedélyezi, addig a zsidó–német szövegben rövid ujjú ruha szerepel tilalmasként.