A kézisajtótól a színes újságig

A nyomdászat fejlődése a nyomdagépek tökéletesítését és a lassú kézi szedés felgyorsítását eredményezte. Így lett a Gutenberg által használt kézi sajtóból előbb tégelysajtó, majd modern rotációs nyomdagép. A tégelysajtóval ugyan már gyorsabban lehetett nyomtatni, de ez még mindig lassúnak bizonyult a felgyorsult igényekhez képest. A tégelysajtó egy-egy ív papírra nyomott, az első ilyen gépeket természetesen kézi erővel működtették. Ilyen az ábrán látható Boston-sajtó is. A gépet a kar meghúzásával a „gépmester” a saját erejével mozgásba hozza, közben egy műveletben a sajtó festékezi is a nyomóformát, majd a gépmester belehelyezi az ív papírt, ezután kinyomtatja a gép az oldalt. A gőzgép forradalmasítja ezt a szakmát is, akkortól már nem kézi erővel kell működtetni a gépeket. Ettől kezdve a nyomdagépek nyomófelülete és sebessége is megnövekszik, így egyre nagyobb papírívekre lehet velük nyomtatni. Ekkor tökéletesedik ki az íves nyomás. Ez már sokkal gyorsabb, mint elődei, de a kor egyre több nyomatot igényel.

Ezért a fejlesztők egyre gyorsabb gépek előállítására törekszenek. A következő jelentős állomás a rotációs gépek megjelenése, az addig csak egy-egy ív papírra nyomó gépeket felváltja a papírtekercsre nyomtató rotációs eljárás. Egy tekercs több kilométernyi hosszúságú papírt tartalamazott. Ez a nyomdagép már óránként 20-40000 ezer nyomatra volt képes. Így például a napilapok előállítása is felgyorsult. A technika továbbfejlődött és az 1930-40-es évekre a színes nyomtatás sem volt már kuriózum. Színes nyomatok készültek ezelőtt korábban is, (Egy illusztráció a kísérőszínes nyomásra) de az igazi, négy színnel nyomtatott (sárga, vörös, kék és fekete), képekkel illusztrált könyvekre még várni kellett. Ezek csak a színes fotótechnika térhódítása után készülhettek el. Ez volt az, amikor már nagy példányszámban, gyorsan lehetett színes könyveket, újságokat és magazinokat nyomtatni tetszetős kivitelben. 

winkel.jpg

A kéziszedő eszközei:
Winkel
(szedővas vagy sorjázó),
és az ár  

Közben a betűszedés is átalakult. Az addigi lassú, egyes betűk kézzel való „szedése”, ami igen időigényes és fárasztó munka volt, sok feltalálót megihletett. Több problémát kellet egyszerre megoldani: a betűk „szedését” és az újrafelhasználáshoz való „visszaosztást”. Ha mindkét feladatra sikerül megoldást találniuk, akkor fel lehet gyorsítani ezt a folyamatot is. Amig a két munkafázisra – szedés és az osztás – külön próbáltak megoldást találni, addig nem jött el a várva-várt áttörés. Hosszas kísérletezések és kudarcok után a szedés gyorsítására természetesen sikerült használható megoldást találniuk a feltalálóknak.

Két megoldás versengett egymással: a lyukszalag segítségével, nagy sebességgel, az egyes betűket külön-külön, de egymás mellé sorjázva, sorokba rendezve, öntő mono szedés, valamint a soröntő gépek. A soröntő gépek egy-egy sort egy darabban öntöttek meg, ezt a kéziszedőknek viszonylag könnyű volt felhasználni. A két megoldás sokáig fej-fej mellett haladt, végül a soröntő gép lett az igazi nyertes. Az 1900-as évek elején a napilapokat már ilyen, Linotype gépeken szedték a jól képzett nyomdászok. A linoszedés az újságok, főleg a napilapok előállítását gyorsította meg. A mono szedés viszont szebb betűképet eredményezett a nyomaton, így az igényes könyveket inkább ezzel a módszerrel készítették, még az 1980-as évek elején is. Ekkor tört be a digitális szövegrögzítés, mely szinte pillanatok alatt egyeduralkodóvá vált, és kiszorította az ólomszedést...