64.2203 Móhelszék restaurálása

Kovács Levente – Ördög Edit[1]

 

Az óbudai móhelszék restaurálása

A tanulmány a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tulajdonában lévő, egyedülállóan szép rituális tárgy, az óbudai móhelszék[2] restaurálása kapcsán íródott. A restaurálás célja a tisztítási, konzerválási és helyreállítási munkák elvégzésével a műtárgy további károsodásának lassítása és a bútor kiállíthatóvá tétele volt.

A kettős szék az askenázi zsidók körében elterjedt bútordarab, amelyet a körülmetélés alkalmával használtak. A szokás szerint a bal oldali ülésen a fiúgyermeket az ölében tartó kvater vagy szandek ül, míg a jobb oldalon szimbolikusan az újszülötteket védelmező Élijáhu próféta foglal helyet. A beavató szertartáson kapja meg a gyermek a nevét is. A körülmetélést végző személy a móhel.[3]

A széket az óbudai zsidó közösség készíttette és használta 1821-től a 19. század végéig, amikor a közegészségügyi szabályok szigorodása miatt a használatból kiszorulva múzeumi gyűjteményben kapott helyet. Az 1930-as években készült archív fekete-fehér fotón még majdnem sértetlen állapotban látható. Ez a kép nyújtott munkánkban több alkalommal is segítséget.

 

A móhelszék igen megbecsült bútor volt, ami abból is látszik, hogy használata során több ízben is felújították. A helyi közösség folyamatosan csinosította, esztétikailag próbálta a kor ízlésvilágához igazítani. Praktikus szemlélettől vezérelve, a könnyebb mozgathatóság érdekében az ülőlap alá szerelt fogantyúkkal látták el a széket. Restaurátorszemmel sok helyen látható rajta szerkezeti kiegészítés és felületi javítás. Ezeknek az utólagos beavatkozásoknak a minősége korántsem azonos. Megfigyelhető például a szakszerű svartnikiegészítés (a támla bal felső sarkánál), a bal első láb szegekkel történő durva megerősítéséről azonban ez a szakszerűség már nem mondható el.

Anyagfelhasználás szempontjából nagyon összetett tárgyról van szó. Ahhoz, hogy a hiányos, sérült, szennyezett (fa-, textil-, fém-, papír-) részekhez hozzá lehessen férni, a bútort szét kellett bontani. Ez a művelet mindig izgalmas, ugyanis a tárgy múltjáról érdekes információkra derülhet fény.

A bútort még szétszedés előtt megtisztítottuk a rárakódott portól és az egyéb, lazán kötődő szennyeződésektől (száraz tisztítás). Mindezt körültekintően kellett végezni, tekintettel a selyemkárpit megöregedett, foszló anyagára. Az elsődleges mechanikus tisztítást ecsetekkel, puha kefékkel és műtárgyporszívóval végeztük.

 

A móhelszék szétbontását a fémrátétek eltávolításával kezdtük. A háttámlát díszítő öntvények saját anyagukból készült szegekkel, a támla tetején elhelyezkedő díszek pedig menetes alsó részükkel kapcsolódtak a fához. A rézötvözetből készült öntvények tűzi aranyozottak voltak, kivéve a bal oldali urnadíszt és az alatta lévő akantuszlevél-formát, valamint a megmaradt három karikás rozettából kettőt. Ezek feltehetően pótlások, és aranyozással már nem tudták ellátni őket. A támla középső részén lévő tobozforma alá is utólag kerülhetett a díszített hasáb, ugyanis a fában a felső díszítőelem kör alakú aljának lenyomata jól kivehető.

A karfákat támasztó delfinek alatti, egymásra épülő diófa (felül), illetve lucfenyő (alatta, amit a bútor kárpitozása takar) emelvény feltehetően már másodlagos felhasználású. Az árulkodó nyomok a következők voltak. A bútor párnázatából úgy tűnik, hogy utólag vághatták ki az emelvények helyét, melyek hátsó részén egy félbevágott csapfészek volt látható, a beletört csap roncsolódott darabjával együtt. A delfin alakú díszeket csavarok rögzítették a diófához, de a fejük be volt „zárva” (ragasztva) a két faanyag közzé. A hiányzó ferde karfák, illetve azok felső csapfészkei is feltehetően utólagos pótlások, mint ahogy az ezeket összekötő delfinek is később kerülhettek beépítésre.

A bútorszövet rögzítőszegeit selyembortni takarta, de ez olyan mértékben sérült, hogy egyes részei már érintés hatására is letörtek, elfoszlottak. Feltehetően ezen sérülések és hiányok eltakarására használták a színes fonott zsinórt, amelyet nem cérnával, csupán kis huzalszegekkel rögzítettek, ahogy az alatta lévő bortnit is. A szövetet szegélyező szalagok lebontása után a bútorszövet szegeit távolítottuk el. Ezek régebbi, kovácsolt technikával készültek, három méretben.

A selyemkárpitot egy sűrű szövésű, vékony vászon támasztotta alá. Alatta a párnázat felső rétegét lószőrből és kenderkócból alakították ki. Az ülőke belső, zsákvászonba varrt magját mohából formázták, amelyet alulról még egy-egy keresztbe kifeszített heveder is alátámasztott. Eddig egyetlen bútornál sem találkoztunk ezzel az anyaggal, és meglepődve tapasztaltuk, hogy ennyi idő elteltével is megtartotta eredeti alakját. Az átvarrt matrac alsó öltéseit elvágtuk, hogy el tudjuk távolítani. A párnázatot a szék kávájára ragasztott fenyőkeret tartotta, amelynek széleit a szegek már teljesen szétroncsolták. Itt jól láthatóvá vált, hogy korábban más szövet díszítette a bútort, ugyanis bontás közben világos mályvaszínű selyemszövet-darabkákat találtunk.

 

A támla párnázatának felépítése is hasonló volt az ülőkééhez, azonban itt a moha nem volt külön vászonnal elválasztva a többi rétegtől. A selyemkárpitot nyolc-nyolc, mélyen tűzött gomb díszítette. A támla hátsó kárpitborítását papírlemezek támasztották alá. A párnázat eltávolítása után a móhelszék meggyengült faszerkezeteinek szétszedése következett.

A politúrozott bútort több ízben is víz áztatta. A támla hátsó felén a kifakult, foltos felületek, csorgásnyomok és az egész szerkezet csapolásainak lötyögései is erre utaltak. A vízszintes szerkezetek függőleges irányú svartni- (vastag furnér-) borítását is sok vékony repedés irdalta, amit szintén a vizesedés vagy a levegő páratartalmának drasztikus és gyors ingadozásai okozhattak. A szék szerkezetének leggyengébb pontjainál (az ülőrész lécvázas kávaszerkezetének a függőleges lábakhoz való kapcsolódásánál) a csapok könnyen szétszedhetők voltak, hiszen a ragasztóanyag (enyv) már nem tartotta őket. Végül csak a szék háttámlája maradt egyben.

A faváz legdurvább sérülése a kitört bal első lábnál volt, amelynek a megerősítésére bevert szegek tovább roncsolták a káva anyagát. Ezek eltávolításával kezdtük munkánkat, majd a hiányzó részeket a száliránynak és mintázatnak megfelelő diófával egészítettük ki. A láb csapfészkeibe illeszkedő beletört csapokat vendégcsapokkal helyettesítettük. A svartnival borított felületek hiányait megfelelő vastagságú diófával pótoltuk. Itt is figyeltünk arra, hogy a kiegészítés textúrája és színe illeszkedjen a környezetéhez.

 

A szerkezet összeépítéséhez, a nagyobb svartnifelválások rögzítéséhez és a kiegészítések ragasztásához nyúlenyvet használtunk. A vastag furnér apró sérüléseinek javításánál halhólyagenyvet alkalmaztunk, amelyet orvosi fecskendővel juttattunk a repedésekbe és a felvált réteg alá.

A faszerkezet kiegészítése után a szék összeépítése következett. Először az első lábak, illetve a káva első két darabjának csapolását ragasztottuk be, majd az első és hátsó lábakat összekötő lécek kerültek a helyükre. Az összeállított favázon a kárpitozást tartó lucfenyő lécrátétek szeg ütötte sérüléseit javítottuk ki úgy, hogy vékony fapálcikákat ragasztottunk a lyukakba. A párnázatot tartó fenyőkeret roncsolt széleit új léckiegészítéssel váltottuk ki.

 

Az 1930-as években készült fényképen látható karfák rekonstrukcióját diófából készítettük el. A felső rögzítési pontjaik a támlában adottak voltak, és meghatározták a csapok helyzetét és méretét. Viszont a karfák kapcsolódása a delfinekhez a képen nem volt kivehető. Úgy gondoltuk, hogy ez az elem csak támasztotta a sárgaréz figurákat. A karfa alsó részét a delfindíszek farkának profiljára csiszoltuk, és a kíméletesebb illeszkedés érdekében kecskebőrrel párnáztuk ki.

A bevonat tisztításához csak a faszerkezet kiegészítése után kezdtünk hozzá, ugyanis a hiányok pótlása közben sérülhetett volna a letisztított politúr anyaga is. A bevonatot csak ott távolítottuk el, ahol az ázások teljesen tönkretették (a háttámla felső hátsó részén). Más területeken a viszonylag jó kötődésű politúrt meghagytuk, és csak a felső besötétedett réteget távolítottuk el denaturált szesszel. A bevonat visszaépítését a támla hátulján kezdtük el: ott, ahol teljesen hiányzott. Csak amikor a felhordott anyag színe már megközelítette a megmaradt bevonat tónusát, akkor folytattuk a bútor teljes felületén a politúrozást. A rétegek felhordása között esetenként több napot is vártunk, és híg oldatot használtunk, hogy az így kialakított politúr ne fedje el a fa mintázatát.

A fémdíszeket feketés, enyhén áttetsző, homogén szennyeződés (esetleg bevonat) fedte. Ezzel a réteggel, úgy tűnt, mintha az aranyozott felületeket szerették volna eltakarni. A sárgaréz oroszlánlábak mélyedéseiben és a görgőkön összecementálódott földes szennyeződés volt.

A nedves fázisú tisztítási próbáknál sem a vizes, sem az oldószeres anyagok nem vagy csak nagyon gyengén oldották a szennyező bevonatot. Végül leginkább a savas kémhatású szerek vezettek eredményre. A tisztításhoz foszforsavas (Ferropassit) rozsdaátalakítót használtuk, amelyet 50 százalékban desztillált vízzel hígítottunk. Az oldóhatást mechanikus úton ecsettel, kefével, a mélyedésekben csontkéssel is segítettük. A tisztított felületrészeket zsíralkohol-szulfát vizes oldatával semlegesítettük. A vas alkatrészeknél (a két fogantyú alaplemeze és a görgők rögzítőtengelye, illetve talplemeze) szemcseszórással távolítottuk el az oxidréteget, elektrokorund szóróanyaggal. A sárgaréz görgőkről és fogantyúkról szintén szemcseszórással, dióhéj őrleménnyel távolítottuk el a szennyeződést.

 

A delfindíszek két fél öntvény összeforrasztásával készültek. A pikkelyes testeket zöldesbarna patinával látták el, a fejeket és az uszonyokat tűzi aranyozták. A díszek leglátványosabb sérüléseit kiszakadt rögzítőcsavarjaik okozták. Az anyaguk ezen a részen vékony volt, a lyukak pedig a középső illesztés vonalába estek, ahol csak szakaszosan voltak megforrasztva. Sokat gondolkoztunk azon, hogy helyreállításukra és rögzítésükre mi lehetne a legjobb megoldás.

A deformálódott, szétnyílt fémet, miután kiegyengettük, lágyforrasztással rögzítettük, majd egy menetes magot (M6) forrasztottunk a lyukakba. A hőhatás ellen a delfinek fém testét vizes ruhába csavarva hűtöttük, védtük. A menetes részt esztergán gyártottuk le, nagy peremes, „körmös” csavaranyákból. A többi fémrátét töréseit, repedéseit is megforrasztottuk, majd a környező felület színéhez igazodva retusáltuk. A hiányzó fémdíszeket: a háromkarikás rozettát és a jobb oldali urnadísz lángnyelvet ötvös restaurátorok készítették el a megmaradt minták alapján. A görgőknél feltárult repedések, sérülések (mivel ezek teherhordó alkatrészek) ezüsttel, illetve rézzel lettek megforrasztva. A vas alkatrészeket, szegeket csersavas (Würth) rozsdaátalakítóval kezeltük, és akrilfestékkel retusáltuk. A fémfelületeket lakkbenzinben oldott Paraloid B67 ötszázalékos oldatával vontuk be.

A háttámla hátsó falának kárpitozását vastag, merev deklik támasztották alá, amelyeket a keret falcába méretre szabtak be, majd apró szegekkel rögzítettek. A kárpit lebontásakor vált láthatóvá a merevítők állapota. Nagyon szűkre szabták a táblákat, helyenként alig-alig tartotta őket az apró szeg. Ezenkívül erős ütés is érhette a háttámlát, erre utalnak a dekliken lévő hatalmas hasadások, törések. A papírlemezek újrahasznosított rongypapírból készültek. Anyaguk rugalmas volt, savasodás nem volt kimutatható. A javításuk mellett döntöttünk.

 

A hiányokat vastag, hosszú rostú japánpapírral egészítettük ki. A hasadásokat polivinil-acetát (Planatol) ragasztóval ragasztottuk össze, majd legvégül vékony, erős japánpapírral a háttámla mindkét oldalát megkasíroztuk polivinil-acetát és metil-cellulóz ragasztó (Planatol, Glutofix 600) 1 : 2 arányú keverékével. Ezáltal a deklik szélei is megerősítést kaptak, és jobban belesimultak a keret falcába, stabilabb alapot adva a kárpitnak.

A selyemkárpitot nagyon vastag poros szennyeződés borította, amelybe más, ismeretlen eredetű szennyeződés is vegyült. A többszöri beázás során madárürülék, épület falából mész és más, a porban előforduló szennyező anyag mosódhatott a szövet rostjai közé. A víz hatására a porszennyezők agresszív lúgos és savas kémhatású anyagokká alakulhattak, amelyek nagymértékben károsították a műtárgy alkotóelemeit. A kárpitot szegélyező selyembortnik lebontása után finom célszerszámokkal, nagy körültekintéssel bontottuk le a selyemszövetet.

 

A vasszegek nagy része korrodálódott, a korróziós termékek pedig beépültek a textília fonalai, rostjai közé, és ezeken a területeken a selyem teljesen lebomlott. A bortni sok helyen szakadt és hiányos volt. A selyemkárpit darabjai közül az ülőfelületet és a háttámlát borító részek károsodtak a legnagyobb mértékben. A fizikai és kémiai károsodások rendkívüli instabilitást okoztak a textíliában. Nagyméretű törések, hasadások és korróziós szeghelyek, lyukak tarkították a selymet és a bortnit is.

Első lépésben mechanikusan, rugalmas műanyag szitán keresztül porszívóval távolítottuk el a lazán kötődő szennyeződést a textília rostjai közül. Az oldószeres tisztítást kézmeleg, lágy vízben végeztük, amelyhez anionos felületaktív anyagot adagoltunk. A mosás során nagy mennyiségű szilárd és vízben oldott szennyező anyag távozott a szövetekből. A többszöri vízbe merítést merev műanyag sziták között végeztük, majd tiszta lágy vízben öblítettük a darabokat.

A mosás következtében a selyemszövetek deformálódtak és zsugorodtak. Az utolsó fürdőből való kiemelés után papírvattával és szívópapírral siettettük a víz eltávolítását a textíliából, hogy a legrövidebb időn belül formára tudjuk igazítani a szabásrajzok alapján. A legvékonyabb rovartűvel, milliméterről milliméterre tűztük ki, és szoba-hőmérsékletű levegő áramoltatásával szárítottuk meg a kárpit darabjait.

 

A selyemszövet rendkívül instabil volta miatt döntöttünk úgy, hogy a darabokat teljes felületen alátámasztjuk. Ahhoz, hogy az új kelme megjelenésében hasonlítson az eredeti selyemszövetre, a selyem anyagától eltérő, de azonos optikai hatást keltő textíliát kellett keresnünk. Pamutatlasz szövetre esett a választásunk, amelynek fényes felülete jól harmonizált az elöregedett selyem megjelenésével. A számtalan helyen lebegő, kötésben már nem lévő fonalkötegek rögzítés után sem nyerik vissza stabil állapotukat, ezért úgy döntöttünk, hogy kreplinnel, azaz egy átlátszó, hártyavékony selyemszövettel lefedjük a teljes textíliát. A konzerváló anyagokat – pamutatlasz, kreplin, sodratlan selyemfonal – a selyemkárpit anyagának színéhez igazodva megszíneztük. A lebegő fonalakat, ahol méretük és elhelyezkedésük indokolta, laza átfogó öltésekkel sűrűn levarrtuk az alátámasztó anyagra. Ráhelyeztük a kreplint, és a kárpit sérüléseinek kontúrjai, valamint a minták körvonalai mentén nagyon sűrű fércöltésekkel varrtuk össze a három textilréteget. A selyemszövet rendkívül törékeny volta miatt a varrókonzerválást nagyon vékony görbetűvel végeztük.

A restaurált bútortextil felhelyezése előtt először a hevedereket, majd az alsó párnázatot tartó, ritka szövésű vásznat feszítettünk ki a fenyőfa keretre, amelyet szegekkel rögzítettünk. A felső huzatot az átvarrás miatt egyben kezeltük a maggal, így elhelyezése viszonylag könnyű volt. A több helyen sérült, gyenge régi vásznat újjal vontuk be. Az újraburkolt és átvarrt matracra a finom párnázóanyagokat: a tisztított, újratépett kenderkócot, illetve a kártolt lószőrt laza, nagy öltésekkel rögzítettük. Szintetikus kárpitosvatta szétterítésével sikerült a felület egyenetlenségeit elsimítani, majd a párnázatot molinóvászonnal vontunk be. A kárpitozás felépítményéből lebontott (valószínűleg másodlagosan felhasznált) formavásznak tisztítás, mosás után nagyon gyengének bizonyultak, ezért azokat újakra cseréltük. A felső párnázat átgondolt, megtervezett kialakítására azért volt szükség, hogy a konzervált selyemkárpit pontosan illeszkedhessen a bútorhoz.

A rugalmas, de kellőképpen merev, jól formázott, kemény párnázatra helyeztük fel a restaurált selyemszövetet.

A háttámla kárpitozását is hasonló technikával készítettük el. A mélyen tűzött díszítőgombokat a helyükre varrtuk. A támla hátoldalára felszegeltük a dekliket, amelyek merev támasztékot biztosítottak a selyemszövetnek.

A selyembortni számtalan leépítő kémiai folyamat következtében törékennyé vált. Láncfonalai sok helyen elszakadtak, kötései felbomlottak, nagy hiányok keletkeztek benne, ezért a cseréjéről döntöttünk. Ez mindenképp indokolt volt, mert ennek az elemnek a díszítő funkcióján túl komoly szerepe van a különböző bútorelemek és textíliák csatlakozásánál előadódó esztétikai hiányok elfedésében is. Megjelenésében közel azonos bortnit varrtunk, illetve – ahol annak fizikai akadálya volt – ragasztottunk az elkészült kárpit köré. A ragasztás polivinil-acetátragasztóval, vékony, rugalmas kartoncsík közbeiktatásával történt.

A fémdíszek felrakásával érkeztünk el a restaurálás utolsó fázisához. Első lépésben a móhelszék lábainak bronzdíszeit építettük vissza. Az eredeti technikának megfelelően faékekkel és enyvvel rögzítettük őket. A lábak aljára szegekkel erősítettük fel a bútor görgőit.

A delfinfigurák rögzítésénél el kellett térnünk az eredeti megoldástól. Úgy gondoltuk, hogy mindenképp biztosítanunk kell a csavarfejekhez való későbbi hozzáférést, ezért nem zárhatjuk be őket két fa közé. Az összeépítéshez hosszú, átmenő csavarokat használtunk, melyeknek lapos, nagyméretű fejét 15 milliméter mélyen süllyesztettük a káva aljába. A delfindíszek felszerelése után diófa dugókkal zártuk le azokat a lyukakat (ezek eltávolíthatók), amelyeket a káva aljára szerelt fogantyúk nem takartak. A háttámla felső két mezőjének díszeit az eredeti helyzetüknek megfelelően beillesztettük és epoxi ragasztóval rögzítettük. A karikás rozettákat és a szék tetejének díszeit becsavartuk a helyükre. A két szélső urnadísz lángnyelveit szintén epoxi ragasztóval erősítettük fel. Végül a káva két oldalára facsavarokkal szereltük fel a fogantyúkat.

 

A restaurálás során igyekeztünk minden eredeti szakmai megoldást megőrizni és a legszükségesebb beavatkozásokkal, de a legkörültekintőbb restaurátor-etikai hozzáállással a műtárgyat az utókornak visszaadni.

A múzeumban kiállított móhelszék restaurált állapotában is jól tükrözi a hajdani óbudai zsidó közösség összetartozásának fontosságát.

 

IRODALOM

 

  1. Perjés Judit – E. Nagy Katalin – Tóth Márta: Anjou-kori selyemleletek konzerválása. In: Éri István (szerk.): Restaurálási tanulmányok. Tímár-Balázsy Ágnes emlékkönyv. Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület, Budapest, 2004, pp. 7–24.

Frecskay János: Mesterségek szótára. Nap Kiadó, Budapest, 2001.

Hebing, Cornelius: Aranyozás és bronzozás. Balassi Kiadó, Budapest, 1997.

Möller János: Az Európai Manufaktúrák és Fábrikák Mesterség Míveik. Trattner János Tamás, Pest, 1818.

Theophilus Presbyter: A különféle művességekről. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Tímárné Balázsy Ágnes: Irányzatok a textilrestaurálásban a 20. század végén. In: Műtárgyvédelem, 26. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1997, pp. 117–126.

Tímárné Balázsy Ágnes: Múzeumi textíliák mosása. In: Műtárgyvédelem, 21. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1992, pp. 153–192.

Tímárné Balázsy Ágnes: Műtárgyak szerves anyagainak felépítése és lebomlása. Tankönyv. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1993.

Vadászi Erzsébet: A bútor története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Várfalvi Andrea: Különböző készítéstechnikával készült textíliák kiegészítési lehetőségei. ISIS Erdélyi Magyar Restaurátor Füzetek, 8–9. sz. Haáz Rezső Alapítvány, Székelyudvarhely, 2009, pp. 88–99.

Várfalvi Andrea: Szempontok textíliák restaurálásának megtervezéséhez. Oktatási segédanyag. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2007.

 

[1] Kovács Levente okl. fa-, bútorrestaurátor  Ördög Edit okl. textilrestaurátor

[2] Óbuda, 1820. Kárpitozott fa, aranyozott részletekkel és rézrátétekkel, a hajdani Óbudai Zsidó Múzeum gyűjteményéből, 1950.

[3] http://collections.milev.hu/exhibits/show/milev100/96uj.